Csak egyszer virágzott
A kert nem az enyém volt.
Nem is igazán kert – csak egy hely, ahol néha megállt az idő.
És ott, a fű alatt, a rendetlen gyökerek között, nőtt valami, ami nem illett oda.
Nem ültették.
Nem volt jele, hogy honnan jött.
Csak egy nap ott volt: egy rózsa, ismeretlen színben.
Mintha a világ elfelejtette volna, hogyan kell ilyet teremteni,
és most mégis megszületett –
csendben, kérdés nélkül.
Nem mertem leszakítani.
Csak néztem, időnként túl sokáig.
A szirmai nem voltak teljesek. Volt bennük valami szabálytalanság, amitől mégis gyönyörűbb volt, mint bármi, amit addig láttam.
Egy napra eltűnt.
Azt hittem, álmodtam.
De másnap újra ott volt – ugyanott, ugyanúgy.
Csak egy kicsit sápadtabban.
Mint aki kezd emlékezni arra, hogy nem kellett volna megszületnie.
Aztán egy reggel nem volt sehol.
Nem hervadt el. Nem tört le.
Egyszerűen eltűnt, mintha sosem létezett volna.
De a föld alatta más maradt.
Puha. Megmozdul, ha rálépek.
Mintha valami még mindig ott lenne.
Azóta sem nőtt ott semmi.
Más virágokat hoztak, mást akartak ültetni. Nem maradt meg egyik sem.
A föld emlékszik.
Ahogy én is.
És néha, amikor senki nincs a közelben,
leülök mellé –
oda, ahol egyszer virágzott.
És várok.
De már nem a rózsát.
Hanem azt, ami bennem történt,
amikor először megláttam.
