Éjszakai csatlakozás/Night Connection
---
CW/TW:
erőszak és gyilkosság (két áldozat, részletes leírással), szexuális ragadozó magatartás és beleegyezés nélküli érintés, egyedül utazó nő megfélemlítése és fenyegetése, tudatos manipuláció és megtévesztés. A történet egy első személyű, megbízhatatlan elbeszélő nézőpontjából íródott, erkölcsi keretezés nélkül.
violence and murder (two killings, depicted in detail), sexual predation and non-consensual touching, coercive and threatening behaviour toward a woman travelling alone, deliberate manipulation and deception. The story is told from the first-person perspective of an unreliable narrator, without moral framing.
---
A Keleti Pályaudvar masszív, félkör alakú üveghomlokzata úgy magasodott fölém, mint egy katedrális. Ahogy ott álltam előtte, egy pillanatra feketének tűnt, mintha a mindent elnyelő sötétség bámulna vissza rám. De aztán tettem még egy lépést, és áttűntek az üvegen a benti fények, rálátást engedve a csarnok tátongó ürességére. Késő este volt, ez a környék azonban nem pihent: utazók tolongtak mindkét irányba. Tekintetem elidőzött egyiken-másikon, de nem állapodott meg sehol.
Ezzel egyidőben éreztem, hogy én is felkeltem mások érdeklődését. Voltak, akik csak átsiklottak rajtam, ahogy az én figyelmem kiragadott, majd eleresztett embereket a tömegből, de akadtak, akik követtek szemükkel jó pár lépés erejéig.
Ez persze korántsem volt meglepő: egyrészt nem engedhetem meg magamnak az öntudatlanság luxusát, ha a kinézetemről van szó, másrészt volt már pár száz évem, hogy hozzászokjak a kíváncsi tekintetekhez.
Nem mintha különösebben kihívóan öltöztem volna fel: a fekete alapon vörös pöttyös mintás ruha térd fölé ért ugyan, de ebben a korban ez már nem számított ízléstelennek. A szoknyarész fodrosan omlott alá, jóleső érzés volt, ahogy hullámzott a lábaim körül minden lépésnél. A derékvonalnak egy vastagabb övvel adtam hangsúlyt. A mellrész csónak alakú kivágással zárult; nem volt túl kihívó, épp csak a megfelelő mértékben hagyott fedetlenül. Még csak a vállaim se látszottak, elfedték a rövid ruha ujjak, amik kissé puffosak voltak vállban, hogy megfelelő egyensúlyt kapjon a sziluettem. De persze tisztában voltam azzal, hogy nem az esztétikai érzékem keltette fel a figyelmét annak, akinek megakadt rajtam a tekintete, ahogy a fekete magas sarkú cipőmben lépdeltem a peronon.
Az érzés, hogy figyelnek, nem, inkább mustrálnak, egyre erősebbé vált. Nem kellett sokat keresgélnem, hogy megtaláljam a forrását; egy fiatal férfit, amint egy padon terpeszkedett egy kicsit előrébb. Talán húsz éves lehetett. Ahogy ott ült, kikopott, térdig érő farmernadrágban és egy jobb napokat is látott, pecsétes pólóban, rögtön nyilvánvaló volt, hogy ő nem átjáróháznak használja a pályaudvart. Erről például az árulkodott, hogy szemmel láthatóan nem sietett sehova, és nem volt nála semmilyen poggyász.
– Hé, segítsek vinni a táskádat?
– Elboldogulok, köszönöm – feleltem, de nem tudtam megakadályozni, hogy felpattanjon.
– Ne már, segítek! – ajánlkozott újra lovagom széles vigyorral arcán.
Nem tűnt úgy, hogy palástolni akarná, hogy nem az egyik vállamon lógó retikül vagy a másik kezemben tartott kis utazótáska okozta fáradalmaktól akar megóvni. Már nyúlt is a kezemben tartott táska felé.
Nem emeltem fel különösebben a hangomat, a keze mégis megállt mozdulat közben. Korábban a testemet és a táskámat fixírozta, most először pillantott fel a szemembe. Persze nem tudom, mit láthatott pontosan rajtam, de akármi volt is, elég volt ahhoz, hogy valami átfusson az arcán. Félelem árnyéka? Talán még a tudatát sem érte el, olyan zsigeri, ösztönös reakció volt. Viszont ahhoz elégnek bizonyult, hogy a következő pillanatban felegyenesedjen, és otthagyjon.
– Akkor cipekedj, hülye kurva – dobta még félvállról felém.
Ez is olyasmi volt, amihez már régen hozzászoktam. Ami azt illeti, örültem, hogy egy olyan helyzet kínálkozott, amikor nyílt határozottsággal léphettem fel, és nem kellett tojáshéjakon járni, nehogy idő előtt megroppanjon egy férfi ego.
Időközben elértem a vonatot Miskolc-Tiszai célállomás felé. Egyelőre csak találomra kerestem egy üres fülkét. Nem raktam fel a poggyászom a fejem fölötti csomagtartóra, nem terveztem sokáig egy helyben maradni. A vonat egy zökkenéssel indult meg, és lassan növelte sebességét. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy kitágult a tér, amint kiértünk a pályaudvar csarnokából. Az éjszakai közvilágítás odakint sárgán vonta be az egyre kietlenebbé váló külvárost. Előbb csak a házak maradoztak el, majd minden civilizációra utaló jel, ahogy az éjszaka lassan a vonat köré vonta sötét leplét, ahogy kiértünk Budapestről.
Felkeltem az ülésről, fogtam a retikülöm és a táskámat, és kiléptem a fülkéből. A vonat zakatolásába beszélgetés zaja vegyült. Elindultam a folyosón. Lassan haladtam, mintha csak a stabilitásomat próbálnám megőrizni. Út közben benéztem minden fülkébe.
Az elsőt egy baráti társaság foglalta el. Úgy tűnt, hogy hosszú út van mögöttük, a fülke összes olyan részét, ahol nem ültek, poggyász foglalta el. Hatalmas hátizsákok mindenhol. Ők pedig napbarnítottan söröztek. Látszott, hogy nem most kezdték. Ahogy elhaladtam a fülkéjük előtt, egy pillanatra elhallgattak, gyorsan körbepillantottak, úgy tűnt, azt nézik, tudnak-e helyet felszabadítani. Én azonban nem vártam meg az eredményt. Csak csalódást okoztunk volna egymásnak akkor is, ha ezt ők még nem látták.
A következő fülkében egy anyuka ült két zsibongó gyerekével.
– Gyere gyorsan ide inkább – az anya hangjának volt egyfajta éle.
Alig észrevehető, és nem az anyai szigor jele. Ez nekem szólt. Ahogy rápillantottam, észrevettem, hogy engem bámul aggodalommal telt tekintettel, miközben a gyerekét húzza el a fülkeajtó felől. Rámosolyogtam. Nem azzal a céllal, hogy bizalmat gerjesszek benne: ha valaki egyszer meglátott, még ha nem is tudatosan, soha nem változott meg a hozzám való viszonyulása legyen az vonzalom vagy viszolygás.
A harmadik fülkét egy férfi foglalta el. Az ötvenes éveiben járhatott, az ablak mellett ült. Egyszerű ruházat: farmer, póló, edzőcipő. Orra alatt kissé elburjánzó bajusz, állán kezdődő borosta húzódott. Homlokáról a fekete haj már visszavonult a feje búbjáig, oldalt deresedett. Ezek közül semmi nem volt árulkodó. A pillantása azonban igen. Nem olyan volta a tekintete, mint a sörözgető baráti körnek két fülkével arrébb, és persze a gyermeki csodálkozástól is messze volt a szomszédos fülkéből. Leginkább arra a fiatal férfire hasonlított ott a peronon. Csak érettebb, kiforrottabb volt. Az, akivé a fiú válhat egyszer.
Önkéntelenül megálltam, ahogy tekintetünk találkozott. Kinyitottam a fülke ajtaját.
– Elnézést, leülhetek? – kérdeztem továbbra is a küszöbön állva.
Nem akartam bemenni, amíg kifejezetten, be nem hív. Mintha csak egy másodperccel tovább gondolkodott volna a válaszon, mint az indokolt lett volna. Eközben éreztem, hogy tetőtől-talpig végigmér.
– Persze, tessék csak – mondta végül, és végigmutatott a szabad üléseken.
Behúztam magam mögött az ajtót. A középső ülést foglaltam el vele szemben, így még akkor is a perifériájában voltam, ha az ablak felé fordult. A vonat halkan zakatolt alattunk hosszú percekig. Ezalatt mindketten kifelé néztünk, a éjszaka vakon nézett vissza ránk. De egyikünket sem a csodás látvány kötötte le. Éreztem, hogy a szeme sarkából figyel, ahogy én is őt. Mindketten természetellenesen merev tagokkal ültünk, és úgy tettünk, mintha az odakint tátongó sötétség bármi érdekeset tudna nyújtani nekünk.
Keresztbe tettem a lábamat. Ennél ritkán kell több. Mire észbe kapott, mit csinál, már felém fordította a fejét. Nem csalt meg a megérzésem. Bárki más zavartan elkapta volna a tekintetét. Ő azonban rajtam hagyta, ismét végigmért.
– Nem. Kassára – könnyedén jött a hazugság, ami előkészítette a továbbiaknak az utat.
– Nem, csak látogatóba megyek – válaszoltam, vártam egy pillanatot, majd hozzátettem: De majd csak holnap reggel. Este még megszállok Miskolcon.
Hagytam egy kis időt, hogy összerakja: holnap reggelig valószínűleg senki nem fog keresni. Még mindig ott volt a egy utolsó menekülési út, ha megkérdezi, hogy ezt a hosszú utat miért nem nappal teszem meg. Ha nem fókuszál túlzottan a vágyaira, talán eszébe is jutott volna feltenni ezt a kérdést.
– És nem félsz így egyedül? – változtatott a pozícióján. Kicsit széjjelebb nyitott a lábait, a szeme csillanásából láttam, hogy jó úton vagyok. Viszonoztam a tekintetét.
– Mitől kellene félnem? – épp csak egy leheletnyi kihívással kérdeztem vissza.
Más talán észre sem vette volna.
– Hát… – kezdte, ahogy keze a térdemre kúszott – ha jó kislány leszel, akkor semmitől.
– És ha sikítok? – vontam fel a szemöldököm egy leheletnyit a félelem legkisebb jele nélkül a hangomban.
A térdemet sem húztam el, bár ez nem ment minden erőfeszítés nélkül.
– Ki jönne segíteni? – jól hallhatóan felhorgadt benne a mohóság, ahogy belelovalta magát látszólagos kiszolgáltatottságomba.
Nem várta meg, hogy válaszoljak, előre lendült, odahuppant mellém az ülésre. Keze feljebb csúszott a combomon, én pedig tűrtem. Csak néztem rá szenvtelenül azon tűnődve, vajon milyen érzelmeket képzel a mögé, amit lát? Vagy épp ez a szenvtelenség tüzeli tovább? Annyira azonban nem érdekelt, hogy a szükségesnél tovább fenntartsam ezt az állapotot. Mikor fölém hajolt, és átölelt, egy megkönnyebbült sóhaj szökött ki a mellkasomból. Visszaöleltem, és nem engedtem el többé. Fogaim felszántották a torkát, én pedig csak nyeltem a feltörő vért. Még egy utolsó elhaló sikoly tört fel belőle. Igaza volt, tényleg senki nem jött segíteni.
Miután elrendeztem a testet úgy, mintha csak az ablaknak dőlve aludna, és megigazítottam a sminkemet, átültem egy másik fülkébe kettővel arrébb. Itt már nem néztem, hogy ki mellé ülök le, hiszen utazásom célját beteljesítettem.
Ezt a fülkét is egy férfi foglalta el. Fiatalabb, talán a húszas évei közepén járhatott. Magas ösztövér alkatával úgy ült az ablak mellett, mint egy összehajtogatott botsáska. Szűk zakója csak fokozta ezt a benyomást. Halványan elmosolyodtam a látványra.
– Persze, tessék csak – mutatott szórakozottan a többi ülés felé.
Nem tűnt úgy, mintha különösebben tudomást vett volna rólam. Helyet foglaltam a folyosóhoz legközelebbi ülésen vele átellenesen. Ahogy zakatolt alattunk a vonat, mindketten bambultunk kifelé a sötétségbe. Hosszú percek teltek teljes némaságban.
– Hatvanba megy? – nem tudom, miért éreztem szükségét megtörni a csendet.
Valahogy furcsán éreztem magam, ahogy kifelé bámulok az ablakon. Mintha nem ugyanaz a sötétség bámulna vissza. Vagy még inkább...ugyanaz, de valahogy mégis más...teljesebb. Az egyetlen különbség azonban csak az volt, hogy nem egy kéjgyilkos tükörképe egészítette ki a vonat ablakán kirajzolódó látványt, hanem ezé a férfié. Lopva újra végigmértem. Még mindig komikus látványt nyújtott, ahogy ott ült.
– Nem. Kassára. Miskolcon majd átszállok – válaszolta a korábbi szórakozottságával továbbra is alig emelve le tekintetét az ablakról.
Egy pillanatra ki is zökkentett a gondolataimból.
– Hogyhogy ilyen későn? Nincs közvetlen csatlakozás – gördítettem tovább a beszélgetést, majd egy pillanatra elhallgattam: – Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni.
– Semmi gond – válaszolta olyan ábrándos könnyedséggel, mint aki felette áll az olyan apróságoknak, mint a privát szféra, majd hozzátette – Szeretek este utazni.
Kissé összevontam a szemöldököm az utolsó mondatán. Közben alaposan megnézett, most először, mióta beléptem a fülkébe. A tekintetünk is találkozott. Egyikünk sem sütötte le a szemét, inkább csak furcsállva, érdeklődéssel néztünk egymásra.
– Én is jobban szeretek este utazni.
Alig figyeltem arra, mit mondok, annyira belevesztem a gondolataimba. Nem tudtam felidézni, mikor nézett rám úgy valaki, hogy sem vágyat, sem viszolygást nem láttam a tekintetében.
– És gyakran jár ezen a vonalon?
Szemmel láthatóan ő is alig figyelt arra, ami kettőnk közt elhangzik. Szerettem volna azt hinni, hogy ő is felismerte azt a valamit, ami épp kibontakozik.
Éreztem, hogy megmozdulok, önkéntelenül felé fordulok, ő pedig viszonozta a gesztust.
Egy másodperccel hosszabb szünet következett, már-már félő volt, hogy a vonat maga mögött hagyja beszélgetésünket.
– Miért szeret ennyire este utazni? – kérdeztem végül.
– Nem is tudom – kezdett bele. – Szeretem, ahogy a vonat zakatol alattam, miközben az éjszaka körbeölel. Olyan, mintha a semmibe száguldanék.
Meghökkentem, hogy ilyen nyugodtan, melankóliával telten beszél az elmúlásról. Egy pillanatra megint kitekintettem az ablakon a sötétségre és benne az ő tükörképével, mintha az választ tudna adni arra, hogy a benne lévő sötétség valóban beteljesülni akaró elmúlás, vagy csak póz.
– És az milyen? – kérdeztem visszafordulva felé szinte suttogó hangon.
– Nem is tudom. Megnyugtató – válaszolta. – Mint mikor az ember nyáron kifekszik a csillagok alá, amik mintha húznák magukhoz. Bele az űrbe.
Tűnődő tekintettel meredt maga elé egy pillanatig.
– Nem – pillantott vissza végül.
Egy hosszú percig hagytuk, hogy csend telepedjen közénk. Eközben azon töprengtem, mihez kezdjek a helyzettel? Fürkészőn figyeltem az arcát az elbizonytalanodás legkisebb jele után kutatva, de nem láttam semmit. A logikus döntés az lett volna, ha élvezem a társaságát, és elkönyvelem ezt egy szerencsés találkozásnak. Gondolataim nyugvópontra jutottak ennél a döntésnél.
Mégis ugyanebben a pillanatban éreztem, hogy közelebb húzódok hozzá.
– És hogy érzi magát most, ahogy itt ülünk? – törtek fel végül a szavak egy néma perc után a torkomból.
A lelkem mélyén azt kívántam, bárcsak megrettenne a közeledésemtől. Bárcsak úgy viselkedne, mint az anyuka három fülkével arrébb.
– Érdekes – kezdte, de inkább olyan hangon, mint aki maga is elámul, nem pedig elemez. Most is így érzem. Mintha a végtelenbe tartanék.
Nyeltem egyet, nyelvem önkéntelenül is végigfutott szemfogaimon.
Tudtam, hogy távoznom kellene. Ehelyett mégis inkább közelebb húzódtam.
– És nem fél, hogy mi lesz, ha eléri a végtelent? A semmit?
Láttam, hogy most ő nyel egyet a lehetőség gondolatára. Igen, ez az – Szinte kérleltem magamban, hogy ijedjen meg. Lássa meg, mekkora szörnyeteggel ül épp egy fülkében. Ő azonban végül így válaszolt:
Szerettem volna azt hinni, hogy mind a ketten tudtuk... Végigsimítottam az arcát. Elmosolyodtam felfedve meghosszabbodott szemfogaimat. Lepillantott, de még mindig nem ijedt meg. Ekkor már nem is vártam mást. Átültem mellé. Kezem hátrébb kúszott a halántékára. Gyengéden magamhoz vontam.
Egyedül akkor nyögött fel, mikor sebet ejtettem rajta, éreztem, hogy az ölelésemnek feszül, de én csak tartottam, míg lassan elcsordogált belőle az élet.
Utána gyengéden elrendeztem a testét úgy, mintha aludna, majd elhagytam a fülkét, miközben a vonat tovább zakatolt az éjszakába.
----------
The massive, semicircular glass facade of Keleti Station rose above me like a cathedral. As I was standing before it, for a moment it appeared black — as if darkness itself, that swallowed everything, were staring back at me. Then I took another step and the lights inside bled through the glass admitting a view of the hall's yawning emptiness. It was late in the evening but this part of the city had not settled: travellers pressed past in both directions. My gaze lingered on one or two of them then moved on without landing anywhere.
At the same time I felt that I had drawn the interest of others. Some looked and let their eyes slide past, the way my own attention plucked people from the crowd and released them again — but a few followed me with their eyes for several paces.
This was hardly surprising. On one hand, I cannot afford the luxury of carelessness about my appearance; on the other, I have had a few hundred years to grow accustomed to curious stares.
Not that I had dressed especially provocatively: the black dress with its red polka-dot pattern came to mid-thigh, but in this era that no longer reads as indecent. The skirt fell in ruffled layers and with each step I enjoyed how it rippled around my legs. I had defined the waistline with a wider belt. The neckline was cut in a boat shape — not too daring, uncovering only the right amount. My shoulders were hidden entirely, covered by the short sleeves which were slightly puffed at the shoulder to give the silhouette its proper balance. Still, I was well aware that it was not my sense of aesthetics that had caught the attention of whoever found their gaze snagging on me as I walked the platform in my black heels.
The feeling of being watched — no, appraised — grew stronger. I didn't have to search long to find the source: a young man, sprawled on a bench a little ahead. Twenty, perhaps. The way he sat there in worn, knee-length jeans and a stained T-shirt that had seen better days made it immediately clear he was not passing through. This was evident, among other things, from the fact that he was visibly in no hurry, and had no luggage of any kind.
"Hey, can I help you carry your bag?"
"I'll manage, thank you," I replied — but I couldn't prevent him from springing to his feet.
"Come on, let me help!" my would-be knight offered again with a wide grin, making no effort to conceal that it was not the strain of the reticulé on my shoulder or the small travel bag in my hand on the other side he wanted to spare me from. He was already reaching for the bag in my hand.
I didn't raise my voice in any particular way, yet his hand stopped mid-motion. Up to that point his gaze had been fixed on my body and my bags; now for the first time he looked up into my eyes. I cannot say exactly what he saw there but whatever it was, it was enough to send something moving across his face. The shadow of fear? It may not even have reached his conscious mind — the reaction was that visceral, that instinctive. Sufficient, however, for him to straighten up a moment later and leave.
"Then carry your own bags, you stupid bitch," he tossed back over his shoulder. That too was something I had long since grown used to. If anything, I was glad when a situation presented itself where I could respond with open directness, without treading on eggshells for fear of denting a male ego prematurely.
By then I had reached the train bound for Miskolc-Tiszai. For now I was looking for an empty compartment randomly. I didn't put my luggage in the overhead rack; I didn't plan to stay in one place for long. The train lurched into motion and began to gather speed. Through the window I watched the space open up as we left the station behind. Outside, the streetlights coated the increasingly desolate suburbs in yellow. First the houses thinned, then every other sign of civilisation, as the night slowly drew its dark veil around the train and Budapest fell away behind us.
I rose from my seat, took my reticulé and bag and stepped out of the compartment. The sound of conversation wove itself into the rhythm of the wheels. I set off along the corridor. I moved slowly, as if merely trying to keep my footing. As I went, I looked into each compartment.
The first was taken by a group of friends. They appeared to have a long journey behind them; every part of the compartment not occupied by a body was taken by luggage. Enormous rucksacks everywhere. The group themselves, sun-bronzed, were drinking beer — and it was evident they had not started recently. As I passed then, they fell quiet for a moment, glanced around to see whether they could free up some space. I didn't wait for the outcome. We would only have disappointed each other, even if they hadn't yet seen that.
The next compartment held a mother with two lively children.
"Come here, this instant" — there was an edge to the mother's voice. Barely perceptible and not the sound of maternal authority. That was meant for me. When I glanced at her, I caught her watching me with an anxious look, drawing her child away from the compartment door. I smiled at her. Not to inspire trust — once someone had seen me, however unconsciously, their attitude toward me never changed whether it was attraction or revulsion.
The third compartment was occupied by a man. He was in his fifties, seated by the window. Unremarkable clothes: jeans, T-shirt, trainers. A moustache that had grown somewhat unruly beneath his nose, a few days' stubble beginning at his chin. The dark hair had retreated from his forehead up to the crown of his head; at the sides it was turning grey. None of this would have given him away. But his gaze did when he looked at me. It was nothing like the look of the friends drinking beer two compartments back and it was far away from the child's wide-eyed wonder next door. It reminded me most of the young man on the platform. Only more seasoned. More fully formed. The man that boy might one day become.
I noticed that I had stopped involuntarily as our eyes met. I slid the compartment door open.
"Excuse me, may I sit down?" I asked, still standing on the threshold. I didn't want to enter until I was expressly invited. As though he had taken just a fraction of a second longer to consider his answer than was warranted. During that moment I felt his gaze move over me from head to foot.
"Of course, please," he said at last, gesturing along the empty seats. I pulled the door shut behind me. I took the middle seat facing him so that, even if he looked out the window, I remained in his peripheral vision. The train rolled quietly beneath us for long minutes. We both looked out through the window which looked back blankly. But neither of us was held by any view — it was the other that held us. I felt him watching from the corner of his eye as I watched him. We both sat in the compartment with an unnatural stillness, pretending that the darkness gaping outside had to offer anything of interest.
I crossed my legs. I rarely have to do anything more. By the time he had caught himself, he had already turned his head toward me. My instinct had not deceived me. Anyone else would have looked away in embarrassment. He left his gaze where it was and looked me over again.
"Are you going to Hatvan?"
"No. To Kassa." The lie came easily, preparing the ground for what would follow.
"No, I'm only visiting," I replied, waited a moment, then added: "Though not until tomorrow morning. I'm staying in Miskolc tonight."
I left a small silence for him to work out that until tomorrow morning, in all probability, no one would be looking for me. There was still one last exit: if he asked why I was making this long journey at night rather than by day. If he didn't let his desires crowd out everything else, the question might even have occurred to him.
"And you're not afraid, travelling alone like this?" He shifted his position, spreading his legs slightly; the glint in his eyes told me I was on the right path. I held his gaze.
"What should I be afraid of?" I asked — with just a whisper of challenge. Anyone else might not have noticed.
"Well…" he began, his hand moving toward my knee, "if you're a good girl then nothing."
"And if I scream?" I raised one eyebrow, the faintest fraction, without the smallest trace of fear in my voice. I didn't pull my knee away either — though that took some effort.
"Who would come to help?" The greed surfaced in him audibly, as he talked himself further into what he took for my helplessness. He didn't wait for my answer; he lurched forward, dropped down beside me on the seat. His hand moved higher on my thigh, and I permitted it. I only watched him, without expression, wondering: what emotions did he imagine lay behind what he saw? Or was it precisely this blankness that spurred him on? I wasn't interested enough to hold the question longer than necessary. When he leaned over me and pulled me into an embrace, a sigh of relief escaped my chest. I returned the embrace and did not let go. My teeth ploughed open his throat and I only swallowed what rose to meet me. One last dying cry forced itself out of him. He had been right — no one came to help.
After I arranged the body so that it appeared to be simply leaning against the window asleep and touched up my make-up, I moved two compartments further down. I had no particular preference now about beside whom to sit; my purpose for the journey had been fulfilled.
This compartment, too, was occupied by a man. Younger — mid-twenties, perhaps. With his tall, spare frame on the window seat, he sat like a stick insect that had somehow been folded up and put away. The narrow jacket he wore only deepened this impression. I found myself smiling faintly at the sight.
"Excuse me, may I sit down?"
"Of course, please," he said, gesturing vaguely at the other seats. He didn't appear to have taken particular notice of me. I took the seat across from him, nearest the corridor. The train rattled on beneath us and we both stared out into the darkness. Long minutes passed in complete silence.
"Are you going to Hatvan?" — I don't know why I felt the need to break it.
There was something strange about staring out the window like this. As though the darkness looking back were not the same. Or rather — it was the same darkness but somehow different; more complete. The only difference was that the reflection, filling out the view in the train window, no longer belonged to a predator but this man. I stole another look at him. He was still a comical sight, folded up like that.
"No. To Kassa. I'll change at Miskolc," he replied with the same distracted air, barely lifting his eyes from the window. For a moment he quite knocked me out of my thoughts.
"At this hour? There's no direct connection," I continued the conversation then paused: "Sorry — I didn't mean to pry."
"Not at all," he replied with a kind of dreamy ease as though he stood above such minor concerns as personal privacy and added: "I like travelling at night."
I found myself slightly narrowing my eyes at that last remark. He had taken a proper look at me in the meantime. For the first time since I had entered the compartment. Our eyes met, too. Neither of us looked away; we simply regarded each other with a curious, questioning interest.
"I prefer travelling at night as well," I continued, hardly paying attention to what I was saying, so lost was I in my own thoughts. I couldn't recall the last time someone had looked at me with neither desire nor revulsion in their eyes.
"Do you travel this line often?"
He was visibly barely listening to what was passing between us either. I wanted to believe he had recognised the same thing I had — something quietly unfolding.
"Only occasionally. Yourself?"
I felt myself shift, turning toward him involuntarily; he mirrored the gesture.
A slightly longer pause followed — for a moment it seemed the train might leave our conversation behind.
"Why do you like travelling at night so much?" I asked at last.
"I'm not sure," he began. "I like the way the train rolls underneath me while the night wraps itself around everything. As though I were hurtling into nothingness."
I was taken aback by how calmly, with such quiet melancholy, he spoke of disappearing. For a moment I looked back out at the darkness and his reflection in it as though that might tell me whether the darkness inside him was a genuine wish for oblivion or merely a pose.
"And what is that like?" I asked, turning back toward him, nearly whispering.
"I'm not sure. Peaceful. Like lying out under the stars on a summer night, feeling them pull at you. Out into space."
"And does that not frighten you?"
He stared in front of him for a thoughtful moment.
"No," he said at last, looking back.
We let the silence settle between us for a long minute. I turned it over: what was I to do with this? I studied his face, searching for the smallest sign of hesitation, and found nothing. The reasonable decision would have been to enjoy the company, to file this away as a lucky encounter. My thoughts came to rest at that decision.
And yet in the very same moment, I felt myself moving closer to him.
"How do you feel right now — sitting here like this?" The words finally surfaced from my throat after a silent minute.
Somewhere inside me I wished he would flinch at my approach. That he would behave like the mother three compartments back.
"Interesting," he began — though in the voice of someone surprised at himself, not someone making an analysis. "I feel it now too. As though I were heading toward the infinite."
I swallowed, and my tongue moved instinctively across my canines.
I knew I ought to leave. Instead I moved closer still.
"And are you not afraid of what happens when you reach the infinite? The nothing?"
I watched him swallow at the thought of the possibility. Yes, that's it — I was nearly pleading with him internally to be frightened. To see what manner of creature was sharing a compartment with him. But his answer came:
I wanted to believe that we both knew what this meant. I drew my fingers across his face. I smiled, letting my lengthened canines show. He glanced down and still he was not afraid. By then I no longer expected him to be. I moved to sit beside him. My hand slid further back to his temple. I drew him gently toward me.
He made a sound only once — when I broke the skin — and I felt him tense against the hold of my arms but I held on until the life drained slowly out of him.
Afterward I arranged his body gently like he was sleeping and left the compartment while the train carried on rattling into the night.
izzy806
ellievsbear
dailybridgerton
turnnoffyourmind
2087