#everyday horror

[greekmythcomix]

I just had my own Magnus Archives moment.

*Jonny Sims voice*

It was a grey morning, the sun just starting to rise through the fog. The number 8 bus was waiting across the road. I raised my eyes to its sickly yellow light and noticed with a start that every single passenger was staring at me.

[tortured-poet-traveller]

Make something out of nothing.

[itswhatyougive]

New horror genre for 30+: Woke Up Wrong

[cursesformostoccasions]

Belligerence

[tatteredmantle]

[last-year-coffee]

You ride by a small, dusty village in the middle of nowhere. Once. Twice. Thrice. They all look exactly the same.

A girl stands by the road, trying to catch a ride. You stop and she gets in the passenger’s seat. Her eyes are big and black. You know you made a mistake.

You have been driving for hours, days, weeks. Maybe months. The road reminds the same: no towns, no cities, no signs. The radio plays the same songs over and over, as if it’s on repeat.

You got lost on a desert road. The map is useless  - this road is not on it even though it’s asphalted - and the GPS seems to be broken. The voice navigation just keeps saying: “instructions unclear”.

[cursesformostoccasions]

Concealment

[hollosvera]

Bonsoir Mademoiselle

---

CW/TW:

implikált emberölés/táplálkozás (nem ábrázolt, csak sugallt), ragadozó viselkedés és zsákmány kiszemelése, identitásvesztés és egzisztenciális közöny, feszült/kontrollált dinamika egy alá-fölé rendelt viszonyban. A történet egy vámpír első személyű nézőpontjából íródott; hangvétele fáradt és érzelmileg elidegenedett.

implied killing/feeding (not depicted on the page, only suggested), predatory behavior and target-selection, identity loss and existential detachment, a tense, controlled power dynamic between the two central characters. The story is told from the first-person perspective of a vampire; the tone is weary and emotionally detached.

---

Naplementekor felpattannak a szemeim. Egy pillanatig élvezem a tökéletes csendet és sötétséget, ami körbeölel, mielőtt felkelnék. A koporsó fedele könnyen nyílik a kezem nyomásának engedve. Kikászálódom nappali nyughelyemből. Ahogy ott állok a szoba közepén a ruhásszekrény ajtajára tett tükörről nézek vissza magamra pizsamában és kócosan. Letekintek a díszesen faragott koporsóra a lábamnál. Máig nem tudom, Péter honnan szerezte, és főleg, hogy miért, mikor én csak egy ládát kértem tőle, amiben nappal alhatok. De mikor beállított ezzel, már nem volt szívem azt mondani, hogy igazából valami sokkal egyszerűbb is megtette volna. Végülis, valahol még jó is így. Vagy száz éve nem aludtam rendes koporsóban.

A szobaajtón kívül, a folyosón csend fogad, csak a falra akasztott macskás óra ketyeg. A fürdőszoba felé veszem az irányt. Kora esti rutin, utána pedig visszamegyek a szobámba, hogy befejezzem a készülődést. Egyszerű, földbarna vászonnadrág passzoló blézerrel, szolid, törtfehér blúz. A hajamat hátrafogom. Ott ülök az ágy szélén, amit Péter a falhoz tolt, hogy legyen helye a koporsónak, kezemben sminktükör. Némi rúzs, minimális szemfesték. Felkelek, megnézem a végeredményt a szekrényajtónál. A tükörképem halványan rám mosolyog, ahogy igazgatja magán a blézert.

Kulcscsörgés odakintről, majd a zár kattanása hallatszik. Lassan elfordulok a tükör felől, és elindulok a bejárat felé. Mire kiérek a folyosóra, Péter már a cipőjét veszi le egy lábon ugrálva, néha a falnak dőlve.

– Áh – fordul felém félig zoknis, félig cipőfedte lábbal. Bonsoir, Mademoiselle.

Még meg is hajol egy kicsit.

– Mondtam már ezerszer, hogy egy „jó estét Gabriella” tökéletes üdvözlés.

Nem mintha egyébként tudna franciául. Vagy én ne tudnék tökéletesen magyarul. De legalább már nem „Úrnőm”-özik.

– Jó estét, Gabriella. Elmentem átvenni a csomagot, ami tegnap érkezett meg.

Azzal felemel egy kisebb kartondobozt, amit a fal mellé állított, amíg leveszi a cipőjét.

– Köszönöm. Tedd csak… – jön automatikusan az utasítás, hogy beküldjem Pétert a szobámba, de félúton megállítom magam. Add ide – fejezem be végül kinyújtott kézzel.

Ahogy megkapom a csomagot, gyorsan beugrok vele a szobámba, és ledobom az ágyra.

– Indulok – jelentem be Péternek, aki a konyhában matat.

– Elvigyelek?

– Nem – egy pillanatra elgondolkodom, majd hozzáteszem: De egy csomagot el kell majd vinned este. Majd megírom, hogy honnan.

Látom, hogy erre elsápad. Akkor bezzeg nem így néz, mikor Mademoiselle-ezik. Érzem, hogy önkéntelenül összeszorul kicsit a szám. Felvonom a szemöldököm. Lesüti a szemét.

– Rendben – válaszolja végül.

– Rendben – visszhangzom szárazon, majd kilépek a lakásból.

Lassan kopognak a lépteim odakint a függőfolyosón, majd a lépcsőkön. Az egyik lépcsőforduló tetején körbenézek, hogy egyedül vagyok-e, aztán elindulok lefelé ügyelve arra, hogy egy lépcsőt se hagyjak ki. A következő soron úgy kell végigmenni, hogy minden második fokot érintek csak. Miért is csináltam ezt kislányként? Szerelem volt vagy szerencse? Ezen tűnődök, ahogy kilépek a ház kapuján.

Gondolataimat rögtön elűzi a kinti forgalom zaja. Önkéntelenül megtorpanok egy pillanatra, amíg összevetem az elém táruló utcaképet az emlékeimmel. Egyszer biztos megszokom ezt a sok szokatlan illatot, zajt és látványt.

Amint azonban tekintetem a járókelőkre vetül, már nem érzem idegennek a helyzetet. Vannak dolgok, amik ugyanolyanok Budapesten, Párizsban és New Yorkban is. Ahogy haladok a tömegben, pásztázom az embereket. Megakad a tekintetem egy jegygyűrűn; ő nagyon gyorsan hiányozna valakinek. Egy nő oldalán retiküllel, hátán egy gyerek iskolatáskájával, kézen fogva vezeti a fiát; túl sok bonyodalom. Egy pár fős diákcsoport, akik nagyon szeretnének már többnek kinézni, mint tizennyolc, de este mindegyiket várják haza. Egy idős néni telefonon beszél valakivel. Követem pár lépést, mire kiderül, hogy az unokája az. Tovább.

Keresgélés közben meg-megállok, a kirakatok felé fordulok, de alig jut el a tudatomig, mit is látok. Így, az üvegen keresztül ragadja meg a tekintetemet. Először meg sem fordulok, csak a tükröződést mérem végig. Első látásra semmi intő jel. Elindul. Én várok egy pillanatot, nehogy túl nagy szinkron legyen a mozgásunkban, de aztán követni kezdem. Van, hogy majdnem egy percig nem látom, mikor befordul egy sarkon. De aztán mindig újra elém kerül. Bemegy egy boltba vásárolni. Én addig megyek egy kört a háztömb körül. Egy megtömött szatyorral a kezében jön ki, és indul tovább velem a nyomában. Nem nehéz kitalálni, mi a célja: hazamegy a bevásárlással. A szatyor kicsit átlátszik, és a formája alapján is jól kivehető, miket vett. Elmosolyodok; nem lesz probléma. Befordul egy kapualjba, én kicsit messzebbről figyelem, ahogy beüti a kódot. Mikor eltűnik a kapu mögött, előrelendülök. Sietve pötyögöm be az imént ellesett számsort. A kijelzőn megjelenik, melyik lakás kódját használtam. A lépcsőházban egy pillanatra megállok, míg felmérem, melyik lehet az az ajtó, amelyiknek a számát az előbb láttam. Aztán elindulok felfelé ügyelve arra, hogy a páratlan lépcsősorokon minden fokot érintsek, a párosokon pedig minden másodikat.

Valamivel később ismét a társasház kapuja előtt állok, és egy régi Nokia telefonba pötyögök. „Szív utca 62. Kapukód: 1436. Első emelet, második ajtó. Kulcs a lábtörlő alatt.”

Mire végül hazaérek, már kis híján hajnalodik. Péter a konyhában ül, maga elé mered. Keze az asztalon pihen, van benne valami. Egy fotó.

– Jó estét, Péter.

– Jó estét, Gabriella.

A hangja mintha kicsit kásás lenne.

– Minden rendben?

– Mi? Persze. Minden rendben ment.

Egy percig csak állok a konyhaajtóban, és nézem Pétert, akinek a figyelme visszaterelődik a fotóra. Ismerem ezt a nézést, bár jelenleg nem nagyon tudom hova tenni. Összevont szemöldökkel figyelem még pár másodpercig, hátha szeretne részletekbe bocsátkozni, ő azonban csak hallgat. Mikor már éppen fordulnék a folyosó felé, utánam szól:

– A volt osztálytársam volt.

Először nem értem, miről beszél, aztán leesik. Bólintok magamban.

– Oh, nem tudtam.

Nem válaszol, csak ül ott, és mered rám. Viszonzom a tekintetét arra várva, hogy hátha hozzátesz valamit; hitetlenkedni kezd, kérdőre von, esetleg vádaskodik. Végül azonban egyiket sem teszi. Elfordulok a folyosó felé, és a szobám felé veszem az irányt.

Rám csukódik a koporsófedél, ahogy jön a hajnal.

----------

My eyes snap open at sunset. For a moment I savor the perfect silence and darkness enveloping me before I get up. The coffin lid opens easily under the pressure of my hand. I clamber out of my daytime resting place. Standing in the middle of the room, I catch my reflection in the mirror mounted on the wardrobe door — pajamas, hair a mess. I glance down at the ornately carved coffin at my feet. To this day I don't know where Péter got it, or more to the point, why, when all I'd asked him for was a box I could sleep in during the day. But by the time he showed up with it, I didn't have the heart to tell him that something much simpler would have done just fine. In the end, it's kind of nice this way. It's been about a hundred years since I last slept in a proper coffin.

Outside the bedroom door, the hallway greets me with silence, broken only by the ticking of the cat-shaped clock on the wall. I head for the bathroom. Early-evening routine, then back to my room to finish getting ready. Simple, earth-brown linen trousers with a matching blazer, a modest, off-white blouse. I pull my hair back. I sit on the edge of the bed — the one Péter pushed against the wall to make room for the coffin — compact mirror in hand. A little lipstick, minimal eyeshadow. I stand up and check the result at the wardrobe door. My reflection smiles back at me faintly, adjusting the blazer.

Keys jingling outside, then the click of the lock. I slowly turn from the mirror and head for the front door. By the time I reach the hallway, Péter is already hopping on one foot, tugging off his shoe, occasionally leaning against the wall for balance.

“Ah,” he turns to me, one foot in a sock, the other still half in its shoe. “Bonsoir, Mademoiselle.”

He even gives a little bow.

“I've told you a thousand times, a plain ‘good evening, Gabriella’ is a perfectly fine greeting.”

Not that he actually speaks French. Or that I don't speak perfect Hungarian, for that matter. But at least he's stopped calling me “my lady.”

“Good evening, Gabriella. I went to pick up the package that arrived yesterday.”

With that, he lifts up a small cardboard box he'd set against the wall while he takes off his shoe.

“Thank you. Just put it…,” the instruction comes automatically, about to send Péter into my room, but I stop myself halfway. “Give it to me,” I finish, hand outstretched.

As soon as I have the package, I duck quickly into my room and drop it on the bed.

“I'm heading out,” I announce to Péter, who's puttering around in the kitchen.

“Want a ride?”

“No,” I think it over for a moment, then add, “but you'll need to deliver a package tonight. I'll text you where from.”

I see him pale at that. Funny — he never looks like this when he's Mademoiselle-ing me. I feel my mouth tighten slightly, without meaning to. I raise an eyebrow. He drops his eyes.

“Fine,” he answers at last.

“Fine,” I echo dryly, and step out of the apartment.

My footsteps echo slowly outside on the gallery walkway, then down the stairs. At the top of one landing I glance around to make sure I'm alone, then start down, careful not to skip a single step. On the next flight, I have to touch only every other step. Why did I ever start doing that as a little girl? Was it about love, or luck? I'm still turning it over as I step out through the building's gate.

The noise of the traffic outside chases the thought away at once. I stop short for a moment, unable to help it, matching the street scene in front of me against my memories. One day I'll get used to all these unfamiliar smells, sounds, and sights.

But the moment my eyes land on the passersby, none of it feels foreign anymore. Some things are the same in Budapest, in Paris, and in New York. As I move through the crowd, I scan the people. My gaze catches on a wedding ring; he'd be missed far too quickly. A woman with a handbag at her hip and a child's schoolbag on her back, holding her son's hand — too complicated. A small knot of students, desperate to look older than eighteen, but every one of them expected home by evening. An old woman on the phone with someone. I follow for a few steps before it becomes clear it's her grandchild. Next.

As I search, I keep stopping, turning toward shop windows, though barely any of what I see actually registers. So it's through the glass that he catches my eye. At first I don't even turn around, just take him in through the reflection. Nothing sets off any alarms at first glance. He starts walking. I wait a beat, so our movements don't sync up too obviously, then start to follow. Sometimes I lose sight of him for almost a minute when he turns a corner. But he always reappears ahead of me. He goes into a shop to buy something. I circle the block while I wait. He comes out with a stuffed bag in hand and continues on, me on his trail. It isn't hard to guess where he's headed: home, with his shopping. The bag is a little see-through, and the shapes inside make it easy enough to tell what he bought. I smile; this won't be a problem. He turns into a doorway; I watch from a bit of a distance as he keys in the entry code. The moment he disappears behind the door, I move fast. I hurry to punch in the code sequence I just picked up. The display shows which apartment's code I used. In the stairwell I pause for a moment, working out which door must be the one whose number I saw a moment ago. Then I start up, careful to touch every step on the odd flights, and only every other one on the even flights.

A little later, I'm standing in front of the building's gate again, typing into an old Nokia phone. “Szív utca 62. Gate code: 1436. First floor, second door. Key under the mat.”

By the time I finally get home, dawn is nearly breaking. Péter is sitting in the kitchen, staring straight ahead. His hand rests on the table, holding something. A photograph.

“Good evening, Péter.”

“Good evening, Gabriella.”

His voice sounds a little thick.

“Everything all right?”

“What? Sure. Everything went fine.”

For a moment I just stand in the kitchen doorway, watching Péter as his attention drifts back to the photo. I recognize that look, though right now I can't quite place it. I watch him a few seconds longer, brow furrowed, hoping he'll offer some details, but he just stays silent. Just as I'm about to turn toward the hallway, he calls after me:

“It was a former classmate of mine.”

At first I don't understand what he means, then it clicks. I nod to myself.

“Oh, I didn't know.”

He doesn't answer, just sits there, staring at me. I hold his gaze, waiting for him to add something — to grow disbelieving, to press me for answers, maybe even accuse me. In the end, he does none of it. I turn toward the hallway and head for my room.

The coffin lid closes over me as dawn arrives.