Mindig azt mondták hogy ne adjak neki második esélyt. Nem fog megváltozni. Ő nem ilyen.
Szakításunk után pár nappal, a depresszió kellős közepén, nagy nehezen képes voltam visszamenni a kollégiumba, ahol ezelőtt együtt töltöttünk minden délutánt, estét. Ami aznapra teljesen a pokol kapujává vált, ami egy héttel azelőtt még a mennyországnak számított. Hát visszajöttem, és túl leszek rajtad, mert te eldobtál, mert nem kellett neked az a minden amit én adtam neked. Jó. Készen állok.
A kollégium mögé pillantva...
Ott voltál. Készen állok? Dehogy, mikor megy a következő vonat haza? Nem. Mély levegő, szembenézek vele. Vagyis veled. Vagy, várj, veletek?!
Ott voltál. Vele. És... Ráadásul ketten. Idáig tartott a mély levegő, a készen állok. Újra padlón. Amit egy héten keresztül építettem fel kis bátorság, hogy márpedig túlélem és igenis megmutatom neked hogy kit dobtál el, rögtön szertefoszlott. Újra. A. Padlón. Miattad.
Sajnos, vagy nem sajnos, de megtud. És meg is fog változni. Megfog, mert rájön. Minden egyes pillanatban bánni fogja, bánni fogja hogy mit tett, szenvedni fog, jobban mint bárki más. És nem sajnáltatni fogja magát. Feláll és ahogy lehet, jön. Helyrehozza. Látod rajta hogy sírt, hogy kivan, hogy teljesen maga alatt van, és téged néz. És nézni is fog.
Itt ülök Vele, ketten, és boldogok vagyunk. Van második esély. Mindenkinek jár, mindenki megadhatja és megkaphatja.
Ne félj, tedd meg, amíg nem késő. Amíg nem próbálod meg, biztos hogy padlón maradsz.
janainaart
kaledo-art
prguitarman
titsay
jacobvanloon
areudirty
turnnoffyourmind
