NEWGAT

[newgat]

Töredék

Álmot láttam, hogy meghalok és az orrlyukamból barackvirágok gyökereznek majd. Fehérek, rózsásak törékeny szirmokkal. Egyikbe a gyomrom, másikba a jobb szemgolyóm nőtt bele. Kibomlanak ezer zsenge bibével, majd lehunyódnak az alkonyattal. Álmot láttam, hogy vadak jönnek, messziségből, dühödt sötétkék fellegek. Szikrát szór a szájuk és hányva ontják a tegnapi gőzt az gyenge húsra. Összetör a fehér, összetör a rózsás, összetör az évgyűrűkbe szőtt lábszárcsont. Egy újabb kis halál.

n>

[newgat]

Kölcsön-kannibalizmus

Lemállik rólam egy bőrdarab. Nézem, ahogy a mosdókagylóba esik, és a lefolyóból a csatornába kerül. A csatorna a szennyvíztelepre, majd a folyóba, végül az ivóvíz hálózatba ürül. A bőrdarab apró molekulákká mállott szét a vízben. A molekulák atomjait felszívják a növények, bekapják halak, amik később az Auchan hús és hal pultból az asztalodra kerülnek. Te megrágod a hal húsát és lenyeled az enyémet. Aztán megiszod a bőrdarabjaimon szűrt vizet, hogy fél óra múlva üríthess egyet. A vizeleted megszűrt állapotban az én poharamba kerül, én pedig végül téged szívlak fel magamba, hogy újra lepereghess rólam.

[newgat]

Elmerültem megint, most már odaát vagyok súlytalan testem lebeg a vízfelszínen felettem csak az ég, alattam csak a víz tündököl Hazavinnék innen egy darabot, ha tehetném legalább magamból egy keveset magamnak,

mert a reggel pillekönnyű szárnyán ólomsúly az ébredés a jelen lejárt falat a számban és a hajnalon kívül csak a város zaját érezhetem igazán magaménak, minden más halott. minden más csak allegória.

Indulni az ébredés nehézségével tisztes távolságból követni magamat éppenhogy nem feltünően - kontúrt festeni saját árnyékom köré

Valami hátrahagyhattam vagy elhagyhattam időközben, mert a valóság és az álom között nem találom önnön reális valómat vagyok, de csendben vagyok csak, mint az eső kopogása reggel a hideg macskaköves úton elhúznak rajta az autók is.

A metró szele ismerős az ötös ülésen senki nem ül egymás mellé, egy hely mindenki mellett szabad, tartani a távot, betartani a távolságot csak én nem érem be magamat, minden este egy üres színpadon játszom közönség nélkül mélységekben és magasságokban létezem, nincsen köztes út, csak álom van.

minden csak álom. minden csak allegória.

Lassan elmerülök megint...

[newgat]

Budapest télen

Hideg vagyok, mint a bérházak falai télen, hideg, pont annyira, mint az ülések a négyes hatoson decemberben.

Csak hajnalban ér haza Meghunyászkodva oson végig a falak mellett egy életöltőnyi igazságtalansággal szemében az este. És leszakad az utolsó hónap is aztán reggelre megfagy a leesett bánat és megcsúszik majd talán rajta az idő.

Hideg vagyok, mint a zsebredugott kezeid, hideg, pont annyira, mint szemeidben a hátramaradt remény.

Hideg vagyok, mint a pesti ablakok, mint a reggelek az Erzsébet-körúton hideg, mint Budapest télen.

Nézed, ahogyan kihűlök.

[newgat]

csendes/hangos tavasz

I. halottnak hitt szavak az ablakból, a harmadikról kiugranak cigicsikk pottyan fullasztó a szél sodrása fentről nézve lelkek harangozás II. hat óra kezdődik az utolsó feltámadása a napnak harmadnapi kávé fekszik a hűtőben a pulton penészes kenyér másnapos rozéfröccs III. néz és figyel - nem beszél útra bocsátó nárciszok mellett utazni kell beszélni kell (a nem az nem) viszi a tavasz a hangokat vizes valahol esik a harmadikon, a panelban IV. olykor megesik hogy a halottnak hit szavak a bőröndre ragadva elvesznek csomagolok nincs több csend

[newgat]

[Történnek dolgok...]

Történnek dolgok, és Te mind kívül maradsz rajtuk. Égi fellegek fölött lógatod a lábad, belerúgsz mindahány Zuhanó csillagporába, és nem nevetsz, nem fordulsz szembe felém. Tapogasd meg arcom, ez a valódi, és nem amaz hamisé, ki játszik Ha arra kéred. Ha arra tartja kedved, táncolj a lehullott levelekben, Vagy utcaszéli lámpafényben. Mutasd meg magad, mutasd, hogy élni úgy érdemes, mint a zárt körben Lévő égő fáklyaláng.

Én ismerlek, és elérem, hogy engem megszerethess, és megsértelek ha nem nyújtsz többet mint amit várok; én félig önzőn élek, félig önzőn hozzád is vágyok, és hozzád nyúló két karom derekadat fonja át, ha ellenkezel, Ha keresztbe tett karral mondod nekem, kisebb létem zárt világát. Éji sötét ez a lélek, ez a pillanatnyi hangvillámlás, úgy látszódik benne minden Árnyék mely menetközben körbe-körbe forog.

Sűrű ködben jársz, akár a hajnali felleg, mindenhol téged kereslek. Felvett ruhák, kimondott szavak, és mondatok ölelik újra és újra egymást, ha téged nem talál Sehol. Milyen világ az ahol így elrejtőzöl, mintha csak üldözne valamiféle bűntudat, vagy érzelem.

Történnek nélküled dolgok, és Te mégis hatsz rájuk.

[newgat]

[Már látom hajad...]

Már látom hajad, Hogyan függ benne a Nap, Hogyan lép előrébb a sűrű vad Növény talpad alatt.

Már látom szemed, Hogyan létezik benne az éber, Akitől vágyod a közelben Lépő óriás léptet, menekül előled. Ha hozzád érhet.

[newgat]

Nem marad semmi

Süket fülek, falnak beszélsz. Eszed veszted! Halkan eltűnsz. ELÉG!

Tudom milyen. Menekülsz, kényszerből futsz, szakadékba zuhansz, egy pillanatig még bánod, de jobb ez így. Csattansz. …Csend… Szinte várod.

Nem zeng, nem bánt, nem tép. Szétfröccsensz, ahogy a gondolatok, és vörös csermelyként folysz tovább. Lelked kiapad, bíbor homok marad csak.

Nézd! Egy fecske. A völgyben, magas hegyek közt száll.

[newgat]

Évszak #4

NYÁR

Még égen a Nap, vigyorogva tűzdeli emberi voltodat, Mennyire tudnál mélyen szembe nézni vele? – Fénylő vagyok, beléd szállok, ereidbe hatolok. Ma más vagyok, holnap te lehetek, ha nem vigyázol!

TÉL

Kiveszem leheleted, kezed csillogásából. Miután bekenem sárral, ártatlanul rád mutatok: Jégszíved csak ennyi titkot rejtett.

ŐSZ

Még bújik hozzád az éji virág, s árnyak lengésében rejtőzködő vágyak. Titkos erdők mélyén, megfakuló képek hullnak le a fákról. Tied lesz az elmúlás végszava.

TAVASZ

Egyik részed még félig torz, másik feled nyiladozó értelem: Rügyedző tájakon felkereslek Téged, és megsúgom, miképpen látlak. – Esőcseppek tükrében arcod rezdülése, széllel ápolt illatod, Virágok láncán pillantásod, szívedben kinyíló ablakok.

[newgat]

A másik nő 2.

Életem, te lyuk, leveszem rólad a kezem Mosd le te a wc faláról a tegnapi hányást Sorsunkat sűrítettem két üveg borba Szerelmünknél durvábban darabos répa. Nappali bódulat. Lélekvándor szifilisz. Tőled kapta el ez a Macskaság nélküli Melánia Griffisz. Én, a macskaság nélküli Melánia Griffisz. Miattad lett herpeszes a szív, nincs bennem ív. És már nincs, aki hív. Néma a telefon. Görbe lett a gerinc, az este, az élet, az út. Életem, te! Életem, te… Valóság áll mellém ingatag lábakon, nem érzem a napot az arcomon. Pedig nyitva az ablak, Még nem engedek, még nyitva hagylak… Ma úgy sem fotoszintetizálok, mint az együtt ültetett paprika a gangon. Aludni lenne jó. Elfeküdni csendben itt a sarkon. Csak elfeküdni itt a sarkon.

[newgat]

A másik nő 1.

Foltos szélű csipke alsó

fáról hullott aranyalma

magától forduló játszma

hiánnyal teli hamutartó

üres tér vagy az egyikben

az én oldalamon a borda

fémes íz a szádban

leselkedő bosszús horda

párban kegyelem kettes

éjben rejtező esendők

hazugnak a három az édes

bűntől nedves a lepedő

[newgat]

Kék láva

Eső-olvasztott világ Kék, hideg láva. Édes Késsel kenhető aszfalt Ráncokat simitó simogatás Bőr. Visszajátszott lépések. Kopog Matat, aztán marad A jóleső ázás, hidegrázás Radiátorcsíkos tenyér Pizsamameleg Kék és fehér jelenidő Állóva málló tapéta Csorog, csattan, a múlt kattan Bezár. Éget. Szagban folyékony, tapintat Némán összeragaszt A hányás zaja Szavak nélkül olvad Esőerő.

[newgat]

Woolf-töredék (az eltűnt felhők nyomában)

hol visszatér, hol előjön de sosem marad velem, mint holmi közöny az égen bomlik el, nézem és próbálom megérteni, a fizikát ha már az életet nem sikerült

robban, mint emlékek hada aztán elhagy örökre, megválik tőled a lehulló hajszál a ködben észre sem veszed, és már nincs mit kitépned se befestened, hogy valaki más legyél valaki, valami felhő-szerű, változó mert a több, mégis jobb, mint a semmi

üresen kongva, emberek tenyere között szétfolyva a tejködként szitáló személyiség ugrik le a szabadság-hídról lefelé de a Duna jeges megtart, valahogy mégis magamhoz térek haza megkeresem a darabjaimat most akár biológus is lehetnék vagy metabiológus-kémikus elvégre is minden, ami belül van tudomány a lélektudomány, nem kevésbé víz hiszen, akár a felhő, abból állok reményteljesen, határokat keresve arrébb állok

[newgat]

Ariel

a világ belefér a tenyerébe kezekbe temetett vízcseppek babaarca megremeg a napfénnyel hunyorogva nevet

mosolyt csal az arcára ha lehet önmaga hibája és nem kell meghalni huszadjára csak nézni, ahogyan a hold gyarapszik majd lefogy

beleszeret a városi mesékbe meg az könnyeket csorgató éjjelbe az égre már szavakat sem lehet írni csak megtanulni színekben gondolkodni

keze puha, mérget fog vele de hiába, a környéken nincsen boszorka csak az archetípusok lenyomata lézeng a testében mint homokszem a tengerben

hullámok viszik a hangot ez nem a testé, nem a léleké csak amolyan fodros függönylebbenés határok nélkül sodródik a változó égszín háta mögött

idősíkok egymásra rakódva mossa, dörzsöli le a megszáradt homokot teste sós a víztől, színes a naptól ma éjjelre megtisztul önmagától

[newgat]

[Belépő idegenek közt szólítottalak...]

Belépő idegenek közt szólítottalak, de tegnap Még sem érkeztél – ajtó csukódott, paplan betakart, A párnák is velem együtt hallgattak.

Reggel, ahogy feljött a Nap, az asztal sarkának támaszkodva, néztem Ki az ablakon. – Más emberek néztek vissza, más emberek Meg sem moccantak – a fák hajlongtak, a felhők mozdulatlanul Sötétedtek velem szemben, a híd alatt.

Visszaültem, kávéba dobtam három cukrot, kavargó Érzelmek kívánkoztak ki belőlem. Az órák, titkokat meséltek, ahogy Múltak el a rejtett percek – az agyam idegei résnyire ki nyíltak:

A kilincsre fókuszálva néztem a foltokat, hátha mozdulatlansága megtörik, De a változatlansága úgy maradt. Mint idáig egész nap. Egykedvűen ültem, és este nyolc is elmúlt, mire zörögni kezdett a kulcs. Fejemet felkaptam, és az ajtóhoz rohantam.

Csak a szomszéd lopózott be csendben magához. Fénytelenül telt el az éjfél, míg a rímek hiányodban ragadtak.

[newgat]

Csendélet

Megvilágít, mert én sem tudhatom másképp. E nélkül üres is lehetnék. Törékeny szavakban Ömlő leírás, alkotnék rólad arcképet, portrét, Ahogy azt megtettem máskor is – Most is folyik rólam a víz. Hümmögök, időt kitöltök, kifesthetném a lenti kaput vele.

Csöndre vágyik az ígéret, mire menne hűtlen hang nélkül, Csapzott hajad nyakamig ér, ceruzám szemöldököd körül írja Le a betűket; összeomlik szavakká, suttogom, hogy: Erdőben álmodtam veled. Kergetted a tavak földjén a gazdagon lüktető boldogságot – és a tó én voltam, a földet nyaló bokád, én simogattam, az erdő gyér lombja koponyámon tetszelgett. Simábbá válik az érzékelés, és az ember szíve egyre lassabban dobog. Keringő véráramlat, nyílt sebek szivárgásában mutatja meg saját nagyságát, ahogy tükörbe néz száz arc, és mind csak egy fele mutat. Nézz oda! Mert neked fénylik!

Lekapcsolok minden lámpát. Félig biztosan ágyadban alszol el.

[newgat]

téli sellő

csúszok, megbotlok, mert nem vagyok hozzá szokva milyen, amikor nincsen uszony a tél mar, hideg, tincsekre szétszed bebúj a lábak közé, mint vad szerető kitépi testemből a mágiát elolvad minden, ha hozzáérek, ezért inkább semmihez sem nyúlok a lelkemhez sem meghagyom a télnek, temesse be fújja be kristályos hópelyhekkel forgassa be egy kis melankolikus Budapesttel mint kürtöskalácsárus a fahéjas cukorral ketté törtem, akár a város kizárólagos ellentétemet keresem magamban, mint a tél a nyarat számban a havat lenyelem, hogy kristályosat igyak minden az otthonomra emlékeztet a víz alatt fekvő város bezárkózott dobozába, akárcsak Atlantis kincseket rejtő marok vagyok akinek tulajdonában Budapest csillog