Discover Top Posts Tagged with #01-15

Felnőtt ember

Egy rövid időre elkapott az aggodalom, hogy valami baj történt, családi tragédia vagy valami extra, nem várt nehézség és a megszokás már vitt volna, hogy írjak egy gyors sms-t, a találkozót lemondó semmitmondó üzenetre reagálva, de aztán arra gondoltam, hogy ha tudnom kéne, hogy mi történt, akkor tudnám. Felnőtt ember. Tisztában van vele, hogy homályt teremt. Ha homályban akar élni, éljen abban. Ha egy dobozban akar élni, éljen dobozban. Ha barátok nélkül neki boldogabb az élete, miért ne lehetne ő úgy boldog? Ha fél, féljen ahogy neki jó. Úgyhogy végre, rettenetesen sok év után elérkeztem erre a a térre. A barátaim felnőtt emberek. Tisztában vannak a mondataik, cselekedeteik hatásával. Nekem többet semmit, de tényleg semmit nem kell máshogyan értelmeznem, mint ahogy le van írva, vagy ahogy történik. Nem kell mögé tennem semmilyen extra megértést, magyarázatot, dekódolás, tuningot vagy pszichologizáló bólogatást. Minden, amit mögé teszek más valaki mondatainak vagy cselekedeteinek, az én vagyok, nem ő. A többlet is meg a negatívumok is.

Egyszer régen tanultam, hogy azért vagyunk felelősek az érzéseinkért mert a dolgoknak önmagukban nincs semmilyen értéke. Minden attól válik valamivé, hogy mi gondolunk róla, pontosabban milyen érzést társítunk hozzá. Ezek az érzések aztán végtelen láncolatokat hoznak létre mert az érzéseink problémákat vetnek fel, amiket támadjuk a másik embert, amit aztán megoldunk, amik érzéseket keltenek, amikről aztán azt hisszük... és ezek befolyásolják a cselekedeteinket, és akkor is kaotikus az egész, ha azt gondoljuk, hogy mi stabil, kiegyensúlyozott emberek vagyunk, mert érzelmei mindenkinek vannak, legfeljebb nem túl bonyolultak (a hiba inkább az empátiával szokott lenni), és nem érvek, hanem érzelmek ütköznek mindig, akkor is amikor azt hisszük, hogy annyira tárgyilagosak vagyunk, mint egy szemüvegtok.

A felelősség nem azt jelenti, hogy hibásak vagyunk azért, hogy valamilyen érzelmünk van, hanem azt, hogy rá kell tudni látni, hogy az adott érzelem kizárólag a miénk, bennünk keletkezett. Attól, hogy keletkezik egy érzelem, attól még az a dolog amihez kapcsolódik, nem válik normálissá vagy nem normálissá, hogy mi annak érezzük vagy nem. Ezért lenne fontos a kommunikációban azt a vonalat követni, hogy „amit teszel, az bennem ilyen érzést/érzelmet kelt...” Mi is ez? Egy használati utasítás egymáshoz. Ha én ezt teszem, ő úgy érzi magát, akarom-e, hogy úgy érezze magát, figyelembe tudom venni vagy nem, fontos-e annyira, akadályoz-e engem valamiben, ha figyelembe veszem. Néha persze azt kell mondani, hogy sajnálom, hogy így érzed magad ettől, nem állt szándékomban, de ez a dolog ezért meg ezért sajnos ilyen. Vagy elmondani, hogy én mindent megteszek amit tehetek. A másik ember ezt nem tudja. Ha nem mondunk ki valamit, ami a fejünkben van, a másik ember nem tudja. „Mindennél jobban szerettelek, ezért minden nap elolvastam a blogodat. Te cafka mégis hozzámentél valaki máshoz! Nem tudtad értékelni amit érted tettem!”

Mindennek, ami kivált valami érzelmet csak attól lesz valami "értéke", hogy akadályozza vagy támogatja a boldogulásunkat vagy a boldogságunkat (definiáljuk a boldogságot elégedett életnek).

Ez dobol a fülemben: Felnőtt ember. Tudja mit akar. Ha akar valamit, megmondja. Felnőtt ember.

#érzelmek #felnőtt ember #kommunikáció #konfliktus #asszertív #érzelem #felelősség #01-15

Az élet rendje

Amikor az ember 25-35 éves akkor valójában úgy választ, azt mérlegeli, hogy a választottjával lehet-e majd együtt építeni: házat, jövőt, gyereket. Mit bírok én, mit rakhatok majd a másikra, ha nem sokat, akkor is legalább ne akadályozzon, legalább lelkileg támogasson. Persze, ilyenkor eszembe jut az a sok nő, aki vadbarmoknak szül gyereket. Pedig ott is ez van. Az illúzió, hogy a másik olyan erős, olyan férfias, domináns egyed a csoportban (ahol éppen a nő tartózkodik), hogy az védelmet nyújt majd másokkal szemben. Ebben az életszakaszban a gének így dolgoznak. Élet, szaporodás, túlélés, erő, gyarapodás. A szex amúgy is ebben az időben az élet szinonímája. Ha nem szexelsz nincs életed. Ha szar kapcsolatban élsz akkor is legalább valamiféle életed van. (vicces ez. pláne azért mert ezt valójában nem a közvélemény, hanem a hormonok mondják) Most láttam egy fotót és egy történetet egy idős házaspárról a covid osztályon. Arról szólt a cikk, hogy az ápolók megteremtették a lehetőséget, hogy elbúcsúzzanak egymástól mielőtt a néni meghalt. Felkavaró volt nagyon. Az jutott eszembe, hogy én szeretnék egy olyan kapcsolatot, ahol a párom sírva fogja a kezemet (vagy én az övét) és úgy érzi, az egész világa, az élete omlik össze, ha elveszít. Pedig öreg vagyok, ráncos, kopaszodó és májfoltos. Ha meghaltam, utána mondhatja, hogy ez az élet rendje, én nem várom tőle, hogy utánamhaljon meg szenvedjen évekig. Hiszen, ha szeretem, akkor nem kívánok neki olyat. De amíg velem van, addig érezni szeretném, hogy szeret, hogy ezt ki tudja mutatni, kifejezni. Hogy mondjuk úgy haljak meg, azzal az érzéssel, hogy rohadtul megérte vele lenni és szeretni őt. Vannak azok a történetek, amikben zord vagy lelkileg sérült férfiak egy egész életen át nem bírják azt mondani, hogy “szeretlek” vagy nem bírják megmutatni mennyire fontos a másik (Fellini: Országúton). Én nem akarok ezért küzdeni. Biztos szeret, csak nem árulja el... Persze, azt is tudom, hogy amúgy is szűkül a kör, egyre kisebb a merítés és egyre több az egyedülálló nő. Nem tehetek róla, nekem nem egy pasi kell, csak úgy 70 kiló önjáró hús, hanem egy érzés. Hogy őt tudnám szeretni akkor is amikor majd kurvára öreg lesz és senki másnak nem lesz benne semmi szép vagy vonzó. Lehet, hogy amikor teát csinálok neki, akkor morogva veszi el a csészét, hogy túl forró, de aztán közelebb tolja a cukortartót, és megsimogatja a kezemet, hogy az enyémet nem égette-e meg. Hát, ilyet. Mélyet. Igazat. A többiről az igazság pillanatában úgyis leszakad az illúzió. És fájni fog.

#szentimentális #01-15

Gondolatfordító a szavakról

Nemrégiben volt egy beszélgetés Grecsóval és emlékszem, hogy több dolgot is megérintett bennem. Egyrészt kurvajó csávó most is, sőt most méginkább mint a betegsége előtt a szépfiús imidzsével, bár a szakállasok nem jönnek be nekem, de van az a szellemi szint ahol már úgy tűnik nem számít. Egyébként ezért íródott ez a poszt, mert volt egy felismerésem tegnap, hogy mire pazarlom az időmet, hova pozicionálom az érdeklődésemet, az rajtam áll.

Tegnap részt vettem egy beszélgetésben, csak akadt egy kis dolgom és vissza kellett volna kapcsolódnom, de elemi erővel tört ki rajtam, hogy nem akarok. Korábban nekem feladatom volt ezeket a beszélgetéseket összehozni, és működtetni, függetlenül attól, hogy akik belépnek a beszélgetésbe azokat kedvelem-e. De már nem kötelességem. Nem akarok felszínes csevejt folytatni. Egyszerűen nem. Untat. Elbaszott idő. Külön-külön van akit kedvelek, de így együtt csak egy szürke massza. Szóval Grecsó beszélt és hihetelenül megkapó volt ahogyan és amiről beszélt. Van nekem irodalomban jártas ismerősöm, aki, ha az írásról beszél, mindig tanárként teszi. Ő tudja, majd ő megmondja. Kétsége sincs az igazában. Grecsó úgy beszélt az írásról, ahogy az ember a szerelemről meg a szenvedélyről beszél. Tudja, de mégis tele van esetlegességekkel, személyes érintettséggel, kérdésekkel amire csak saját válasz van, nincs egyetemes érvényű tudás (amit ha megszerzel, akkor te azonnal a legjobbak között találod magad.) És az milyen kedves volt, hogy arról mesélt, hogy a legjobbak, legsikeresebbek is gyenge írásokkal kezdték. Én nem is tudtam, hogy ő költőnek készült és nehezen fogadta el, hogy ő prózaíró. :) (milyen kevesen fogadják el, hogy szar verseket írnak. :) ) És az, hogy ahogy ő ír, arról pontosan tudja, hogy milyen. Hogy lassúfolyású, szétterjedő dolgokat ír. Tudatosan próbál néha rövid, pattogós mondatokat, de az kemény meló neki. Rálát saját magára, rálát a munkájára és elképesztő alázat volt benne mindezzel kapcsolatban. Talán a halál szele tette ezt, bár korábban is elég normális volt. Dolgoztam mostanában egy szerkesztővel és az is nagy élmény volt. Dolgoztam már több szerkesztővel is, de ez most ráébresztett, hogy mekkora baj az amikor írók vagy kezdő írók kezébe tesszük más munkáinak a szerkesztését. Csináltunk ilyet. Szükségből, mert néha már az is segítség, ha valaki elég jó helyesíró, hogy javítson dolgokat vagy eléggé kívül van a történetből ahhoz, hogy meglásson logikai hibákat. De az, aki nyelvészettel, irodalomtudománnyal foglalkozik, egyszerűen olyan dolgokat meglát a szavakban, a mondatokban, ami sokkal több annál amit az olvasottság ad. Meglátja, hogy azért nem működik a mondat, mert három sorral korábban nem megfelelő szót használtál. vagy, hogy a szavak, amiket a szóismétlés elekerülése végett használtam, jobbban gyengítik a szöveget, mint amennyire a szóismétlés zavaró lett volna. Mert a szinonímák nem jelentenek azonos súlyú szavakat. Tudom én is, de ő finomabb különbséget is észrevesz. Egy novellámat javította egy szerkesztő, aki nem járatos a sci-fiben. és kiderült, hogy nem kell járatosnak lennie benne. pedig eddig azt hittem, hogy máshogy nem megy. De tökéletes meglátásai voltak! Imádtam! Olyan érzés volt, hogy ezektől tényleg jobb lesz a novella. Azért is volt döbbenet, mert nem néztem ki belőle. Alulértékeltem. (és ezen túl tudtam lépni, vállveregetés, mert nagy szó) Büszke lettem arra is, hogy jó ösztönnel, soha nem vállaltam szerkesztés. Rég óta tudom, hogy van a szavak és mondatok kezelésének egy sajátos módja. Szövegmátrix. Színében, mintájában és mélységében is látni a szöveget. Talán külön-külön még menne is, de együtt nem. Nem akarom fecsegéssel tölteni az időm. Vagy játszunk vagy ilyen agybizsergető dolgokra vágyom amik inspirálnak és nem untatnak. Szomjas az agyam.