Kedves asztma! /1.rész
Mit is mondhatnék, születésem pillanata óta ismerlek. Pontosabban 2 éves korom óta, de az most mindegy. A lényeg az, hogy vagy. Akkoriban nagyon rossz voltál, a frászt hoztad rám minden egyes nap. Főleg éjjel. Jól tudod mit tettél velem. A kórházak padlója nem volt elég tiszta, se kényelmes édesanyám számára aki ottmaradt velem hősiesen, hogy megóvjon tőled. Minden alkalommal amikor rámtörtél.
Fájt. Nagyon fájt, hogy a részem vagy.
Hogy én más vagyok mint a többi gyerek. Egy ártalmatlannak tűnő fogócskára is nemet kellett mondanom, furának tartottak. A tesi tanárok folyamatosan megaláztak, csakis azért, mert kevesebbet tudtam mozogni egyhuzamban, mint a többiek. Mondták is.. Te többre vagy képes. Igen, gondoltam. Tényleg többre..
Így.. halálrahajtottam magam.
Emlékszem, minden tesiórai futás után kirohantam az öltözőbe, hogy a társaim ne hallják vagy lássák a fulladozásom. Nem akartam, hogy tudják. A hátam mögött már előtte is gúnyoltak a teljesítményem miatt, sokszor ügyetlen voltam.
Nem akartam még egy okot adni nekik, hogy bántsanak.
De természetesen ez sem működött örökké. Egyszer igazán rosszul lettem futás közben, nagyon csúnyán ugatásszerűen köhögtem már, így a tanárom kegyesen megengedte, hogy abbahagyjam a köröket. Bementem az öltözőbe, hogy kiköhögjem magam és persze, hogy valamely módon elállítsam. Akkoriban előfordult, hogy nem volt nálam a gyógyszerem. Cikinek éreztem használni. Így vízivással próbáltam csillapítani a rohamaim. Azzal viszont nem számoltam, hogy utánam küld egy fiút a tanár, hogy ellenőrizzen. Az ajtó mögül megkérdezte, hogy jól vagyok-e. Igennel válaszoltam, de végighallgatta a köhögőrohamom. Ahogy kiléptem az ajtón, az arckifejezése elárúlta, hogy mennyire új neki ez a helyzet. Zavart volt és sajnálkozó. Ezt sosem szerettem.
Nem akartam, hogy bárki sajnáljon.
Ki is mondta végül, hogy sajnálja. Én csak fáradtan azt válaszoltam, hogy ne tegye, mert volt már ennél rosszabb. Ezt követően csöndben visszasétáltunk a tesi órára.
