#belul

[egy-lany-blogja]

A bárányok

Hallgatnak nem

Mernek beszélni,

A csillagok hazudnak,

Nehéz már remélni.

A farkasok vonyítanak ,

Elkap egy rossz érzés,

a lelkek ordítanak,

Kívül rend belül vérzés.

/LÚ ÍRÁSAI

[amaganyszeretokarjaikoztt]

2 fajta ember van amikor csalódás ér.

Az egyik maga körül töri össze a dolgokat, a másik viszont belül, önmagában.

[xdorinax]

mit kellene

mit kellene tennem, hogy észrevedd, majdhogynem halott vagyok belülről?

[semmisem01]

B A R Á T

Legjobb barátok voltunk

Már nincs olyan hogy mi

Mára már a múlt vagyunk

És csak olyan van hogy te és én

Fáj, de kibírom

Volt már nehezebb

Mára meg eltűrőm

És ez így könnyebb

Megtettem volna érted mindent

De te ezt elengedted

Nekem ez nagyon fájt bent

Mára meg nem vagyok melleted

(Saját gondolat)

[pozitivandepresszios]

"Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem" -és ezt most vegyétek úgy, hogy sikítva ordítottam torkom szakadtából.

De csak belül...

[wordsofaconfusedmind]

Ott voltam. Néztem magam elé. És éreztem, ahogy a levegő megtölti a tüdőmet. De ez most más volt. Minden légzés csak egyre nehezebb lett. Úgy éreztem megfulladok. De nem is a fülledt levegő...sokkal inkább a gondolataim nem hagytak lélegezni. Fuldoklom a fájdalomban... de valójában senki sem veszi észre. Ott voltam... de senki sem látta mi is zajlott valójában bennem.

From my mind

[nyekergek]

Most mászott el előttem

egy kurva poloska az ágyamon.

Ha még egyet meglátok, kénytelen leszek felgyújtani a szobámat.

[xwithoutxyourxlovex-blog]

#3 Leírom, hogyan lett vége...

Pát hét volt hátra, a ballagásig. A tornateremhez vezető, vasajtó mögött ültünk. 

Te behunyt szemekkel beszéltél, s én a válladra döntve fejemet; hallgattalak. Meséltél. Valamit, a gyerekkorodról. Már nem emlékszem pontosan...  

Tudtam, hogy fog történni valami. Éreztem, hogy a veled töltött idő véges... Te is érezted. Tudtam, láttam az arcodról legördülő, fájdalomtól duzzadt könnycseppet. 

 Mégis azt mondtad, hogy nem lesz semmi baj. Hogy együtt maradunk. Hogy megoldjuk. Hogy minden álmunkat valóra váltjuk együtt. 

Hát nem...

Elérkezett a nap. Az a szörnyűséges. 

Azt hittem megőrülök. Tehetetlenséget éreztem. Pedig akkor még csak otthon készülődtem. (Emlékszem, még a hajamat is begöndörítettem, hogy “talán utoljára” úgy láss, ahogy szeretnéd- mert te kérted úgy.) 

Aztán... 

Maga, az “ünnepség” szép volt. Őszintén, rosszabbra számítottam. 

Nem is azzal volt a gond. Hanem a búcsúzással.

Amikor megöleltelek, nem hittem el, hogy utoljára szorítasz magadhoz. Csak azt szerettem volna, hogy örökké úgy maradjunk. Ölelkezve. Mi, ketten. 

És amikor elengedtél, egy világ omlott össze bennem. 

Összetört a szívem, ezernyi kis darabkára; olyan hangosan, hogy azt hittem más is hallja.