Réges-régen történt ez, még az idők hajnalán, a hősök és legendák korában, a messzi észak Birodalmában. Egy fiatal, erős vadász járta hófödte erdőket, kinek neve Stado volt. Ám egy napon nagy hóviharba keveredett és nem tudott már hazamenekülni, így egy terebélyes fa tövében húzódott meg. A vihar csak nem akart elmúlni, s az éjszaka szörnyű hidegétől még ezüst pikkelyei sem tudták megvédeni. Ahogy maga köré szorította köpönyegét és lehunyta szemeit, a sötétségben csodálatos álmot látott. Egy gyönyörűséges alak jelent meg előtte, hosszú haja úgy hullámzott, mint a tenger vize, arca szebb volt minden virradatnál, szemei pedig úgy fénylettek, mint fagyos drágakövek. Az mesés alak leguggolt Stado mellé, majd egy lágyan elmosolyodva megfogta és megmelengette kezeit. Stado nem tudta, hogy mennyi időre merült álomba, de látomása úgy tűnt, mintha időtlen volna és örökké tartana. Mikor végre felébredt, a hajnali nap sugarai világították meg a ősöreg fát, melynek tövében elolvadt a hó a vadász körül és puha fű nőtt helyére az éjszaka alatt.
Stado ezután hazatért, de nem árulta el senkinek látomását, hiszen azt sem tudta, hogy valós volt-e, hogy az egyik isten mentette meg, vagy csupán a szörnyű fagy miatt álmodott ilyen furcsaságokat. Ám mikor újra vadászni ment, nem bírt kíváncsiságával, úgy érezte, hogy muszáj visszatérnie az öreg fához. Le is ült a fa törzsénél, hogy megpihenjen és visszagondoljon a viharos éjszakára, s ahogy lehunyta szemét, megint megjelent álmában a csodálatos alak. Helyet foglalt mellette a hóban, kedvesen beszélt hozzá, gyönyörűséges dalokat énekelt neki, s bár Stado egyetlen szavát sem értette, legszívesebben soha fel nem ébredt volna, hogy örökké hallgathassa a tündéri jelenést. A vadász újra és újra visszatért a fához, ám ahogy egyre több időt töltött el az álombéli leánnyal, annak dalai és szavai egyre szomorúbban hangzottak. Néha Stado-t a csontig rázta a hideg, mikor őt hallgatta, ám nem tudta, hogy ez miért lehet, s mivel a gyönyörűséges lány egyre többet hajtogatott valami hasonló szót, a vadász elnevezte őt magában Aechanának.
Aztán egy napon, mikor Stado a fa tövében pihent, Aechana könnyes szemmel kérlelte, esedezett előtte, ám a sárkányszülött még mindig nem tudta, hogy mit mondd neki, így miután felébredt gyorsan hazasietett, s az éjszaka közepén felébresztette Esbalis-t, az öreg papnőt.
"Nagy tudású papnő vagy, és mindig segítettél nekem," mondta neki Stado, "ám soha nem volt rád szükségem annyira mint ezen az éjjelen!"
"Hát, mi ez a nagy igyekezet, fiatal Stado?" dörzsölte szemeit álmosan a papnő. "Úgy teszel, mintha a világ vége közeledne.”
"Emlékszel-e arra a nagy hóviharra, ami miatt nem tudtam hazatérni egy éjjelen? Hát azon az éjszakán csodálatos álmot láttam, benne egy gyönyörűséges leánnyal, aki megmentett a fagyhaláltól. Többször is visszamentem ahhoz a fához, ahol találkoztam Aechanával, s minden egyes alkalommal ott várt reám. Tudom, hogy valami szörnyűséget vagy végtelenül szomorút próbál nekem elmondani, de egy szavát sem értem."
Esbalis megrázta a fejét, "Hát, ezért keltettél fel éjnek éjjelén?"
"Tudnom kell mit mondd! Kérlek segíts rajtam!”
"Legyen, ahogy te szeretnéd. Holnap reggel útra kelünk és megmutatod nekem ezt az Aechanát."
Stado örömében megölelte az idős papnőt, aztán mind a ketten nyugovóra tértek, másnap pedig elindultak az öreg fához. Ott megpihentek, lehunyták szemeiket, majd megjelent nekik a csodálatos alak. Aechana megint csak elpanaszolta szomorúságát és könyörgött a két sárkányszülöttnek, majd mikor felébredtek, Esbalis aggódóan vakarta meg fejét.
"Sajnos elképzelhető, hogy igazam volt, fiatal Stado," sóhajtozott a papnő.
"Mit mondott? Áruld már el!" türelmetlenkedett a fiatal vadász.
Ekkor Esbalis megérintette Stado homlokát, kinek megnyílt elméje, s megértette a lány szavait utólag is: "Örök tél közeleg. Vérszomjas farkasok hátán jön el Sieensa királynő, hogy térdre kényszerítse a Jeges Halált és végtelen telet hozzon a világotokba.”
"Miért nem szóltál hamarabb, te ostoba kölyök?" rázta meg fejét a papnő.
"Tehát valóban a világ vége közeleg?"
"Egy világvége. Az első három után már nem számolja az ember," kuncogott Esbalis ahogy nehézkesen felkelt a földről.
"Akkor szólnunk kell mindenkinek," javasolta Stado. "Értesítenünk kell a sárkánykirályt!"
"Mindenképpen, de azt majd elintézi más. Neked ennél nehezebb feladatot szántak az istenek. Hiszen a te nagyanyád volt a híres Avora, aki annak idején megállította Chiirát, a kegyetlen fehér sárkányt, vagyis a Jeges Halált. Hatalmas csatában győzte le őt, háta mögött óriási hadsereggel, majd láncra verte őt, s a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsán mágikus kardjával a sziklához kötötte. Ha ez a Sieensa királynő meg aakrja szerezni magának Avora kardját, a te feladatod, hogy megállítsd."
"De hát, én egy egyszerű vadász vagyok!"
"Mégis mit gondolsz, Avora legendás hősként jött a világra?" legyintett Esbalis. "Most menj, siess Suvith hegyére mielőtt nem késő!"
Stado úgy is tett; összeszedte fegyvereit, felült lovára és Suvith hegye felé vágtatott.
Mielőtt elérte volna, még megpihent egy régi, romos őrtorony védelmében, tüzet rakott, s nyugovóra tért a lángok mellett. Aznap éjjel megint látta Aechanát, aki most rámosolygott, majd megkocogtatott egy követ, ami ezután egy apró alakká változott és vidáman ugrált a fák felé. Stado folytatta útját, hátrahagyta lovát a meredek ösvényeken, majd egyszer csak egy hosszú-hosszú hídhoz ért, mely alatt szörnyű mélység tátongott. Ám ahogy át akart kelni a hídon, az előtte álló két kőszobor útjába rakta lándzsáit.
"Ki vagy te és mi dolgod van itt?" követelt magyarázatot a bal szobor.
"A nevem Stado," felelte a vadász zavartan, "és a hegytetőre kell mennem."
"Stado? Nem ismerünk semmiféle Stadot. Fordulj vissza tüstént!"
"Én a híres hős, Avora unokája vagyok."
"Emlékszem Avorára," szólalt meg a jobb szobor. "Rendkívül kedves volt velünk."
"Nem igaz!" vitatkozott a bal szobor. "Kifejezetten visszataszító egyén volt."
"Őt is átengedtétek a hídon, nem igaz?" mondta Stado. "Engem is át kell, hogy engedjetek."
"Ne mondd meg nekünk, hogy mit csináljunk!" ripakodott rá a bal szobor.
"Különben is csak egyszer haladt át Avora ezen a hídon."
“Ugyanis ő sárkányháton érkezettt a hegyre. Én pedig nagyon szívesen átengednélek," szólt kedvesen a jobb szobor, "de csak akkor tehetem meg, ha mind a ketten egyetértünk ebben."
"Micsoda ostobaság ez?!" hangzott egy újabb hang Stado mögül, majd előugrott egy aprócska manó az egyik szikla takarásából és odasétált a szobrok elé.
"Hát, te meg ki vagy és mi dolgod van itt?" faggatózott a bal szobor.
"Te ki vagy és neked mi dolgod van itt az istenek háta mögött?" kérdezte rögtön tőle a kis figura.
"Hát... én a bal szobor vagyok és az a dolgom, hogy őrizzem a hidat."
"Igen? Akárki is helyezett ide, ki kell, hogy rúgja mindkettőtöket."
"Mégis miről beszél, alacsony barátom?" érdeklődött a jobb szobor.
"Épp az imént ismertétek be, hogy Avora felment a hegyre az engedélyetek nélkül."
“Milyen igaza van," gondolkodott el a jobb oldali őr.
"Dehogy van!" szólalt meg felháborodottan a bal szobor. "Az mi dolgunk, hogy a hidat őrizzük, nem pedig a hegyet."
"Kérlek szépen, nemes őrzők," esedezett Stado, "engedjetek át, hiszen nagoyn fontos küldetésem van!"
"Természetesen," mosolygott a jobb szobor.
"Soha!" grimaszolt a bal.
"Akkor követelem, hogy ne engedjetek át minket!" szólalt meg újból a manó.
"Ahogy kívánod," mondta a jobb odali őr.
"Most azonnal menjetek át!" erősködött a bal odali.
Ekkor Stado és az apró manó egymásra néztek és elgondolkoztak, majd egyikük a jobb szoborhoz fordult, s azt kérte, engedje őket átmenni, másikuk pedig a bal szoborhoz, s azt parancsolta, hogy ne engedje őket át.
"Menjetek át a hídon!" mondta ki egyszerre a két őr, majd megmerevedtek, mozdulatlanná váltak, s hirtelen apró darabokra törtek.
"Hálám végtelen, apró barátom!" örvendezett Stado. "El sem hinnéd, hogy milyen hatalmas segítséget nyújtottál az egész birodalomnak!"
"El sem hinném?" kérdezett vissza felháborodottan a manó. "Igaza volt a királylánynak, igen csak lassú az elméd! Az én nevem Bonso és maga a tündérkirálylány küldött, hogy segítségedre legyek."
"Aechana?" ámult a vadász.
"Igen... Aechana," bólintott Bonso.
Stado és a manó együtt folytatták útjukat, majd mikor elérkezett az éjjel, megpihentek egy szikla árnyékában. Álmában Stado megint látta Aechanát, aki vele együtt ült a tűz mellett, s gyönyörű dallamokat dúdolt, majd felvett egy marék levelet a földről, s a tűzbe szórta azt. Ekkor a lángok felcsaptak és táncolva egy félelmetes farkas alakját öltötték magukra, majd újra elcsitultak. A lány ránézett Stadora és elismételte újból, amit már annyiszor mondott neki; "Aechana."
Másnap a sárkányszülött és a manó tovább haladtak a sziklás hegyoldalon, ahol egyre ridegebb, kegyetlenebb szél fújt, s a hó is egyre sűrűbben hullott az égből. Egyszer csak Stado megcsúszott és zuhanni kezdett a sziklás lejtőn. Igyekezett megkapaszkodni valamiben, de csak nem sikerült, ám hirtelen egy erős kar nyúlt utána. Stado belekapaszkodott, az idegen harcos pedig felhúzta őt az egyik szikla tetejére.
"Jobban vigyázz, ifjú," szólt hozzá a különös kinézetű férfi, "mert ha így folytatod, nem látod meg az öregkort!"
"Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg, amit tettél!" mondta Stado. "Elvégre megmentetted az életemet, s ezzel a birodalmat is. Kit tisztelhetek benned?"
A harcos megrázta fejét, "Egy módon hálálhatod csak meg. Segítsünk egymásnak, hogy eljussunk a hegy tetejére és ne kérdezősködjünk többet."
"Legyen úgy," bólintott a sárkányszülött. "De a nevedet szabad-e tudnom?"
"Lanoch," válaszolt a férfi egy hosszú sóhajtás után, majd intett Stadonak, hogy folytassák útjukat.
Nem is beszéltek többet, csak ha nagyon nagy szükség volt rá. Felsegítették egymást a sziklás emelkedőkön, együtt átküzdötték magukat aljas hárpiák területén, s végül elérték a hegy legtetejét. Ott Stado megtalálta az apró manót, aki aggodalmaskodva várt rá a hegytetőn, majd ijedten ugrott a sárkányszülött lába mögé, mikor meglátta annak új útitársát.
"Veszély!" kiáltotta rémületében.
"Semmi ok az ijedtségre," próbálta nyugtatni őt Stado.
"Hogy te mennyire lassú vagy!" idegeskedett Bonso. "Ez Lanoch, Sieensa királynő lovagja!" Majd suttogva hozzátette, "Óvakodj a farkastól!"
Ezek után Stado, Bonso és Lanoch megtalálták Chiira barlangjának bejáratát, amiben megpillantották végre az óriási, fehér sárkányt, aki leláncolva feküdt a fagyos földön, az egyik láncszemben pedig ott állt Avora mágikus kardja, amely börtönében tartotta a Jeges Halált.
Ekkor Stado megkérdezte Lanochot, "Téged Sieensa királynő küldött a kardért?"
"Igen," válaszolt komor hangon a harcos.
“Akkor miért segítettél nekem?"
"Mert egyedül mind a kettőnket legyőzött volna a hegy," mondta Lanoch, "de utunk a végéhez ért."
Ezzel Sieensa királynő lovagja a kard felé indult, Stado pedig utána sietett, de mielőtt elérhette volna a mágikus fegyvert, Lanoch hátrarántotta őt, majd egy hatalmas farkassá változott. A sárkányszülött úja és újra próbálta megszerezni a kardot, de a félelmetes farkas mindig útjába állt, míg Stadonak egy csepp ereje nem maradt. Ekkor Lanoch kihúzta a sziklából Avora kardját, a sárkány hátára ült és elrepült vele.
Stado sebzetten, erőtlenül feküdt a földön, s ahogy lehunyta szemét látta Aechanát, ahogy ott fekszik mellette, szemében mérhetetlen szomorúsággal. A tündérkirálylány megemelte egyik kezét és végigsimított a sárkányszülött arca mentén, bár megérinteni nem tudták egymást.
"Nagy veszélyről figyelmeztettél," mondta ekkor neki Stado. "Nem lehet hiába, hogy megtaláltál, és hogy megmentettél. Ha kell, egyes-egyedül küzdök meg a királynő hadseregével."
Elgondolkodott ekkor Aechana, majd újra a sárkányszülött szemébe nézett, "Nem fogsz egyedül küzdeni."
Ekkor mind a ketten felkeltek a hideg földről és együtt elindultak le a hegyről, Aechana pedig egyszer sem hagyta magára Stadot, aki mindig látta őt, ha lecsukta szemeit. Végre elhagyták Suvith hegyét, s a távolban óriási csatát pillantottak meg. Úgy siettek oda, ahogy csak Stado lábai engedték, s ahogy elértek a csatatérre, a sárkányszülött előhúzta kardját és megkísérelte átvágni magát a két hadakozó seregen. Érezte, hogy Aechana vele van, s meg-meg pillantotta őt, ahogy odalibben egy-egy tündér katonához, megérinti őket, azok pedig hol pillangóvá, hol kismadárrá változva tűnnek el Stado útjából. Végül az ifjú sárkányszülött meglátta Sieensa királynőt, aki egy hatalmas fehér farkason lovagolt, mellette Lanoch vágta le sorra ellenségeiket, mögötte pedig az óriási, fehér sárkány, Chiira repült, szörnyű jeget lehelve arra, akire a királynő rámutatott Avora kardjával. Sieensa döbbenettel nézte a bátor sárkányszülöttet, akit nem tudtak megállítani harcosai, s egyenesen felé tartott a tömegen át. Épp mikor a királynő Stadora mutatott volna kardjával, a fiatal vadász megállt előtte, s hangos szóval felkiáltott:
"Térj vissza világodba és élj ott békességben! Ne legyél többé a háború és pusztítás királynője! Mondj ellent és ha kell, egyedül küzdök meg veled!"
Sieensa királynő megtorpant, mert Stado szavaiban lányának hangját hallotta visszhangozni. Ám mielőtt eldöntötte volna, hogy hogyan válaszol neki, Lanoch odaugrott mellé, kicsavarta kezéből Avora kardját, majd Stado kezébe dobta azt, aki ezzel a lendülettel ketté törte a mágikus fegyvert. Ekkor kínkeservesen felkiáltott Chiira, a Jeges Halál, majd a levegőbe emelkedett és sebesen elrepült.
"Áruló!" kiáltott fel a királynő, majd lándzsáját előkapva Lanochnak esett.
Vad harcot vívtak ketten, minden csapásukba beleremegett a föld is, ám a végén Lanoch átszúrta kardját Sieensa királynő testén, aki holtan esett össze. Ahogy ott feküt a hóban, s ahogy elhagyta őt az élet, jégkristályos koronája elolvadt feje körül, mögötte pedig, mintha köd homályából lépett volna elő, megjelent Aechana. Feje tetején látszólag a semmiből létre jött a jeges korona, melyet ezelőtt anyja viselt, s a tündérek teljes serege térdre esett ennek láttán. Ám térdre esett Aechana is, és ölébe vette Sieensa testét.
Lanoch az új királynő lába elé helyezte kardját, majd így szólt: "Éljen a békesség királynője," ezek után pedig újból farkassá változott és világgá szaladt.
A tündérsereg visszatért a saját világába, ám mielőtt Aechana is követte volna őket, Stado elé lépett, s végre, életükben először és utoljára megfogták egymás kezét. Mikor Aechana elengedte a sárkányszülött kezét, az tenyerében egy magvat talált. Stadot magához hívatta a sárkánykirály, hőssé avatta, valamint nagy hatalommal és gazdagsággal jutalmazta bátor tetteit. Stado kastélya kertjében elültette a magvat, melyet Aechanától kapott, ami hamar magas fává nőtt, alatta pedig gyakran megpihent a sárkányszülött hős, hogy újra láthassa Aechanát, aki mindig ott várt rá, a fa tövében.
