Just got finished with the world map for a new D&D/ world building project I've been working on.
there is simply a disgusting amount of lore I've created for this. So I'm posting it so i can kind of count it as done for now, allowing me to actually go and do real work.
a little run down.
Green text: the Dominion of Ithismir, a mighty and ancient kingdom originally of elves, but now all are welcome and celebrated. it's capital is vast and beautiful. it's legions command respect and it's Queen a philosopher and leader.
Red text: the Ferrum Republic. A republic governed by guilds of craftsworkers. full of great artisans, huge forges and beautiful, intricate buildings. it's cities hewn into the mountains. their foundries delving deep into the stone. it's influence stretches as far as beauty and good quality are held high, for a Ferrum made sword or an artisanal Ferrum dining table will always fetch a high price and jealous looks.
Orange: the Marish Triarchy. Three cities along the holy (to them) river Marish, rich cities of spice and silk, of colour and chaos. their three lords command the deserts; some say they can control the sands themselves. a mighty fleet of corsairs ensures Triarchy trade fleets never know fear on the high seas.
light blue text: The Iconian Hegemony, a collective of independent city states that in times of war, form together under the Hegemon, an ever rotating title held by the most powerful of these cities. mariners by heart. the Iconian navy is the envy of the world, constructed from the mighty Ajaxi trees native to their lands. the Iconians are an independent, proud and adventurous people. ever travelling further, ever exploring more and finding themselves in deeper and deeper trouble for their curiosity. a history of heroes and monsters captivates these sea going people.
Deep purple text: the Anointed Kingdom. founded by an order of monks who sought freedom from royal oversight, they fled over the golden sea and founded a keep. it has since grown to be a mighty city full of great temples to the many gods. their influence has spread, and they control a swath of land. ensuring religious practice is respected and upheld throughout it. yes it's the Vatican if the catholic church where all magical clerics not just old people. every so often you hear someone singing hellfire from hunchback. it just happens here don't worry.
Dark Blue text The Highlordship of Bite. in the frozen lands or Arlanis people have carved out an existence in the fjords and among mighty pine trees. life on the edge of oblivion has created a hardy people, a communal folk who care deeply for one another, knowing group survival is always easier than individual survival. these Northerners often travel to southerly shores to work as mercanaries or sailors in warmer climates.
Light purple text. Dorian's hall a fey entity on the material plane presided over by its eternal lord Dorian his influence changing the land he commands making it exotic and queer.
Pink text. the merchant princes. Free ports and principalities set up by second sons of lords wanting their own lands or rich merchants wanting a harbour of their own with less docking fees. these ports either grow rich, go broke and crumble back into the water or are seen as a threat by a nearby power and are quietly destroyed. for one to remain is testimony to either it's wealth or the stubbornness of its lord.
Black text. the blood tooth raiders. roving bands of slavers, who control their desolate sand covered wastes. the Dominion once destroyed them, but governing a whole wasteland was impossible and raiding bands fought a guerrilla war against them forcing the Ithismiri back across their bridge at Ithiksguard. the world looks down on these thugs but destroying them outright is near impossible leave one warlords and they will rise up again.
In the land of Tolria, there resides six ancient noble houses owned by the high elven race. These houses are at constant turmoil with one another over the land, which is imbued with a surplus of magic. Each controls their surrounding lands and have very different cultures to their names. These estates include the Drestars, the Noremads, the Maritons, the Wrhythres’, the Opretons, and the Faloque.
The Drestar are the northernmost house, making their home within the valleys beneath the Balar Mountains which divides the land of Tolria from the Northern Wastes. They are a mercantile people who have built an empire based around trade with the other nations. As such, they have easily become the most powerful and secure house among the six, as no other estate risks losing their lucrative deals within the trade capital of Tolria; Regyrn, The City Made of Gold. Many generations ago, Drestar was not called Drestar, but instead Balar. It was the only estate not ran by elves, instead being owned by the dwarves who made the northern mounatins their home. However, the entire land was lost in a card game by the Dwarven king, Darruk Balar, to an elven gambler named Xerseine Drestar I. It's been claimed by the dwarves that this game was rigged or cheated, or even that their lands were stolen by the elves, but as of yet nothing has come of their claims. In fairness, in recent years the northern dwarves have been awarded much more autonomy from the house, but are still often monitored in case of a sense of rebellion. This estate is the youngest of the six houses, however it is arguable that it is the most powerful of them all. Drestar is the most populous and richest estate, and second largest in land size, only behind their western neighbors, the Opreton.
The Opreton to the west are a violent and staunch people, who live their life in search of conquest on the battlefield. They reside within rocky highlands, with very little in the way of natural resources. This has led to a culture of antagonism and glory-seeking, as Opreton warriors claim victories for their Chiefland. Within this land, magic has been outlawed, with the use of such abilities resulting in being hunted down and slain by the Chieftain's Magi-Hunters and Magi-Slayers, respectively. They also engage in alternatives to gold within their land, allowing body parts to be bartered with the same legality as normal tender. All of these factors have led to those outside of Opreton to see them as nothing but mindless savages, but in reality they are a proud people with a drive to prove themselves as worthy to their homeland. Sadly, however, perhaps the most savage action they partake in is a thriving slave economy, where many who fail in the arenas are taken and sold to be forceful servants, if they are not already. Many of these captures are taken away from their homes and families, and most are sent to their southern neighbors, the Whythres.
The House of Whythres is an oddity amongst the rest of the continent, as it is the only house which is not ran solely by a single ruler. Instead, it is divided into many smaller estates, who all collectively together make up the United Lordships of Whythres. Each Lord controls their surrounding lands as they see fit, and they swear fealty only to the High Lord, a title which holds more weight as a cultural icon rather than a diplomatic title. Within this land, demons and devils run rampant, both in a metaphorical and literal sense. This land is home to an extensive cave system which snakes its way down all the way into the Deepdwell, where devils reside, curious and hungry. Meanwhile, above ground, many of the elven estates of Whythres heavily engage in the practice of slavery, whether for plowing fields, acting as unpaid servants, or even tending to their shops and restaurants which can be found in the estate-cities, which are exactly what it sounds like. These slaves often wear magic collars as well, which dampen their emotions to be more open to persuasion. A truly horrifying and sickening system, which has gained much public scrutiny by the other houses. Whythres is divided into three very distinct ecosystems: The Crownwatch to the west, the Plowlands in the center, and the Infernal Sands to the east, which is an expansive and deadly desert which divides Whythres by land from their neighbors: The Opreton, Faloque, and Mariton.
The Faloque are a sadly desperate house, who have fallen from their previous glory generations ago. Once they ruled nearly the whole of the continent of Tolria, from the rugged western highlands to the southern marshes. The Faloque Empire ruled with strength and power, quelling any upsets and eliminating voices that spoke against its sovereignty. It was both mighty and terrible. However, over time the stagnant armies of Faloque began to falter, as many different cultures began to rebel in stronger numbers. As Faloque's empire crumbled, it is said the last of the emperors flung himself from the peak of the castle of Skyspear to the stone road below. Nowadays, the flat central plains of Tolria is used most as a staging ground for the other, larger forces of the continent to battle upon. A land once full of power, reduced to nothing but someone else's battleground. As such, much of its people are displaced and impoverished, struggling to find ways to live day by day. Many decide to flee Faloque entirely, heading to more prosperous nations such as Drestar or Mariton, who welcome such refugees more openly than the other houses.
The Mariton are obsessed with understanding the world as it could be, curious as to the secrets it may be holding. The house is home to an organization called the Third Shield Society, which heads many aspects of the estate, but are most well known for the Third Shield College, which is the home of many an aspiring scholar. Both in magic and in science, Mariton excels, oftentimes blending the two together to push them both to their theoretical extremes. As such, their culture is one of advancement, always focused on the next big invention which may revolutionize the world. Many of Mariton's inhabitants have upgraded their physical bodies with the advent of technology, and there are even great strides made to create fully autonomous beings of metal and electricity, the likes of which have never been seen before in this world. However, oftentimes their pursuit of ingenuity leads them down dark paths, requiring engaging in sacrilegious acts in order to get the job done. Along with that, outside city walls the house's lands can be quite dangerous to the ill-prepared, as many bandits and thugs wander the roadways of the wetlands of Mariton in search of some coin and perhaps scrap that a foolish architect might mistake for valuable artifacts.
Lastly, the Noremad are the most reclusive and mysterious of all the six houses. They largely keep to themselves and tend not to involve themselves in house drama. Within their borders, they practice the magic of the land, however often to the land's detriment. Long ago, the first Druid-King of Noremad travelled into the Diani Ocean and discovered lands known as the Isles of Druno. There, he discovered plants and animals he had never seen before and became enamored by its beauty. He decided he would return back home to Tolria and spread the joy of this discovery to his people and the land. So, using ancient magic and a powerful artifact, he began to teraform the natural land of the Northeast into a jungle. He passed down his methods to many, and over time the land of Noremad has been transformed completely from what was once a forest haven into an artificial rainforest, with thousands of druids all maintaining it around the clock. This has drastically shifted the climate of the entire continent, and possibly the world, as more and more moisture is needed in order to maintain such a large elf-made ecosystem. Noremad is also very bureaucratic land, however, as they are staunch believers in order and law, a remnant of their culture left over from before the first Druid-King. As such, the land is a strange mix of both wild nature and ordered society which coexist to create a corrupt land, both in habitat and culture, with gilding vines hiding its true nature.
Currently, the 6 houses live in a tenuous peace, with many treaties and pacts made between the estates. However, the tense nature of estate relations could come crumbling apart at any moment, and all it would take is one wrong step to destroy the peace and cause yet another war of the houses.
Listen to this episode from Polyvox: an Anthrogang Production on Spotify. The Gang returns to the Grove to search for their friend, learning about Una's recent struggles on the way.
I have created a new world known as Ovox. It is a landmass that has mysteriously appeared outside of the Scar, the portal to the Realm of High Magic. Here are some plants and water effects that can be seen throughout it.
Sangafot-iskar, a lakeside city known for its ever-present religious zealotry, lack of any substantial number of town guards, and its state of the art hospital. Many residents wash themselves in the free public baths, socialize in open-air forums, and purchase goods in the centrally-located bazaar.
Protected by little more than a wooden palisade wall, Sangafot's tallest building is a monastery currently occupied by the Sect, a coalition of monks, paladins, clerics, and fighters that uphold the Tenets of the Light. There are no requirements for deities, but anything outside their walls can be subject to an inquisition or two now and then.
It is thought that the heavy Sect presence in the city has protected it from fiendish incursion as of yet. Those who uphold the Tenets would gladly die defending them, but often their anger is severely misplaced. Tieflings seeking refuge or even passage are often put under heavy scrutiny and interrogation. Stories of those with horns being waterboarded in holy water are not all too uncommon.
Feel free to use this map for your tabletop campaigns, but know this map was made for D&D. I've tried to keep it relatively system-agnostic even in terms of lore.
Réges-régen történt ez, még az idők hajnalán, a hősök és legendák korában, a messzi észak Birodalmában. Egy fiatal, erős vadász járta hófödte erdőket, kinek neve Stado volt. Ám egy napon nagy hóviharba keveredett és nem tudott már hazamenekülni, így egy terebélyes fa tövében húzódott meg. A vihar csak nem akart elmúlni, s az éjszaka szörnyű hidegétől még ezüst pikkelyei sem tudták megvédeni. Ahogy maga köré szorította köpönyegét és lehunyta szemeit, a sötétségben csodálatos álmot látott. Egy gyönyörűséges alak jelent meg előtte, hosszú haja úgy hullámzott, mint a tenger vize, arca szebb volt minden virradatnál, szemei pedig úgy fénylettek, mint fagyos drágakövek. Az mesés alak leguggolt Stado mellé, majd egy lágyan elmosolyodva megfogta és megmelengette kezeit. Stado nem tudta, hogy mennyi időre merült álomba, de látomása úgy tűnt, mintha időtlen volna és örökké tartana. Mikor végre felébredt, a hajnali nap sugarai világították meg a ősöreg fát, melynek tövében elolvadt a hó a vadász körül és puha fű nőtt helyére az éjszaka alatt.
Stado ezután hazatért, de nem árulta el senkinek látomását, hiszen azt sem tudta, hogy valós volt-e, hogy az egyik isten mentette meg, vagy csupán a szörnyű fagy miatt álmodott ilyen furcsaságokat. Ám mikor újra vadászni ment, nem bírt kíváncsiságával, úgy érezte, hogy muszáj visszatérnie az öreg fához. Le is ült a fa törzsénél, hogy megpihenjen és visszagondoljon a viharos éjszakára, s ahogy lehunyta szemét, megint megjelent álmában a csodálatos alak. Helyet foglalt mellette a hóban, kedvesen beszélt hozzá, gyönyörűséges dalokat énekelt neki, s bár Stado egyetlen szavát sem értette, legszívesebben soha fel nem ébredt volna, hogy örökké hallgathassa a tündéri jelenést. A vadász újra és újra visszatért a fához, ám ahogy egyre több időt töltött el az álombéli leánnyal, annak dalai és szavai egyre szomorúbban hangzottak. Néha Stado-t a csontig rázta a hideg, mikor őt hallgatta, ám nem tudta, hogy ez miért lehet, s mivel a gyönyörűséges lány egyre többet hajtogatott valami hasonló szót, a vadász elnevezte őt magában Aechanának.
Aztán egy napon, mikor Stado a fa tövében pihent, Aechana könnyes szemmel kérlelte, esedezett előtte, ám a sárkányszülött még mindig nem tudta, hogy mit mondd neki, így miután felébredt gyorsan hazasietett, s az éjszaka közepén felébresztette Esbalis-t, az öreg papnőt.
"Nagy tudású papnő vagy, és mindig segítettél nekem," mondta neki Stado, "ám soha nem volt rád szükségem annyira mint ezen az éjjelen!"
"Hát, mi ez a nagy igyekezet, fiatal Stado?" dörzsölte szemeit álmosan a papnő. "Úgy teszel, mintha a világ vége közeledne.”
"Emlékszel-e arra a nagy hóviharra, ami miatt nem tudtam hazatérni egy éjjelen? Hát azon az éjszakán csodálatos álmot láttam, benne egy gyönyörűséges leánnyal, aki megmentett a fagyhaláltól. Többször is visszamentem ahhoz a fához, ahol találkoztam Aechanával, s minden egyes alkalommal ott várt reám. Tudom, hogy valami szörnyűséget vagy végtelenül szomorút próbál nekem elmondani, de egy szavát sem értem."
Esbalis megrázta a fejét, "Hát, ezért keltettél fel éjnek éjjelén?"
"Tudnom kell mit mondd! Kérlek segíts rajtam!”
"Legyen, ahogy te szeretnéd. Holnap reggel útra kelünk és megmutatod nekem ezt az Aechanát."
Stado örömében megölelte az idős papnőt, aztán mind a ketten nyugovóra tértek, másnap pedig elindultak az öreg fához. Ott megpihentek, lehunyták szemeiket, majd megjelent nekik a csodálatos alak. Aechana megint csak elpanaszolta szomorúságát és könyörgött a két sárkányszülöttnek, majd mikor felébredtek, Esbalis aggódóan vakarta meg fejét.
"Sajnos elképzelhető, hogy igazam volt, fiatal Stado," sóhajtozott a papnő.
"Mit mondott? Áruld már el!" türelmetlenkedett a fiatal vadász.
Ekkor Esbalis megérintette Stado homlokát, kinek megnyílt elméje, s megértette a lány szavait utólag is: "Örök tél közeleg. Vérszomjas farkasok hátán jön el Sieensa királynő, hogy térdre kényszerítse a Jeges Halált és végtelen telet hozzon a világotokba.”
"Miért nem szóltál hamarabb, te ostoba kölyök?" rázta meg fejét a papnő.
"Tehát valóban a világ vége közeleg?"
"Egy világvége. Az első három után már nem számolja az ember," kuncogott Esbalis ahogy nehézkesen felkelt a földről.
"Akkor szólnunk kell mindenkinek," javasolta Stado. "Értesítenünk kell a sárkánykirályt!"
"Mindenképpen, de azt majd elintézi más. Neked ennél nehezebb feladatot szántak az istenek. Hiszen a te nagyanyád volt a híres Avora, aki annak idején megállította Chiirát, a kegyetlen fehér sárkányt, vagyis a Jeges Halált. Hatalmas csatában győzte le őt, háta mögött óriási hadsereggel, majd láncra verte őt, s a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsán mágikus kardjával a sziklához kötötte. Ha ez a Sieensa királynő meg aakrja szerezni magának Avora kardját, a te feladatod, hogy megállítsd."
"De hát, én egy egyszerű vadász vagyok!"
"Mégis mit gondolsz, Avora legendás hősként jött a világra?" legyintett Esbalis. "Most menj, siess Suvith hegyére mielőtt nem késő!"
Stado úgy is tett; összeszedte fegyvereit, felült lovára és Suvith hegye felé vágtatott.
Mielőtt elérte volna, még megpihent egy régi, romos őrtorony védelmében, tüzet rakott, s nyugovóra tért a lángok mellett. Aznap éjjel megint látta Aechanát, aki most rámosolygott, majd megkocogtatott egy követ, ami ezután egy apró alakká változott és vidáman ugrált a fák felé. Stado folytatta útját, hátrahagyta lovát a meredek ösvényeken, majd egyszer csak egy hosszú-hosszú hídhoz ért, mely alatt szörnyű mélység tátongott. Ám ahogy át akart kelni a hídon, az előtte álló két kőszobor útjába rakta lándzsáit.
"Ki vagy te és mi dolgod van itt?" követelt magyarázatot a bal szobor.
"A nevem Stado," felelte a vadász zavartan, "és a hegytetőre kell mennem."
"Stado? Nem ismerünk semmiféle Stadot. Fordulj vissza tüstént!"
"Én a híres hős, Avora unokája vagyok."
"Emlékszem Avorára," szólalt meg a jobb szobor. "Rendkívül kedves volt velünk."
"Nem igaz!" vitatkozott a bal szobor. "Kifejezetten visszataszító egyén volt."
"Őt is átengedtétek a hídon, nem igaz?" mondta Stado. "Engem is át kell, hogy engedjetek."
"Ne mondd meg nekünk, hogy mit csináljunk!" ripakodott rá a bal szobor.
"Különben is csak egyszer haladt át Avora ezen a hídon."
“Ugyanis ő sárkányháton érkezettt a hegyre. Én pedig nagyon szívesen átengednélek," szólt kedvesen a jobb szobor, "de csak akkor tehetem meg, ha mind a ketten egyetértünk ebben."
"Micsoda ostobaság ez?!" hangzott egy újabb hang Stado mögül, majd előugrott egy aprócska manó az egyik szikla takarásából és odasétált a szobrok elé.
"Hát, te meg ki vagy és mi dolgod van itt?" faggatózott a bal szobor.
"Te ki vagy és neked mi dolgod van itt az istenek háta mögött?" kérdezte rögtön tőle a kis figura.
"Hát... én a bal szobor vagyok és az a dolgom, hogy őrizzem a hidat."
"Igen? Akárki is helyezett ide, ki kell, hogy rúgja mindkettőtöket."
"Mégis miről beszél, alacsony barátom?" érdeklődött a jobb szobor.
"Épp az imént ismertétek be, hogy Avora felment a hegyre az engedélyetek nélkül."
“Milyen igaza van," gondolkodott el a jobb oldali őr.
"Dehogy van!" szólalt meg felháborodottan a bal szobor. "Az mi dolgunk, hogy a hidat őrizzük, nem pedig a hegyet."
"Kérlek szépen, nemes őrzők," esedezett Stado, "engedjetek át, hiszen nagoyn fontos küldetésem van!"
"Természetesen," mosolygott a jobb szobor.
"Soha!" grimaszolt a bal.
"Akkor követelem, hogy ne engedjetek át minket!" szólalt meg újból a manó.
"Ahogy kívánod," mondta a jobb odali őr.
"Most azonnal menjetek át!" erősködött a bal odali.
Ekkor Stado és az apró manó egymásra néztek és elgondolkoztak, majd egyikük a jobb szoborhoz fordult, s azt kérte, engedje őket átmenni, másikuk pedig a bal szoborhoz, s azt parancsolta, hogy ne engedje őket át.
"Menjetek át a hídon!" mondta ki egyszerre a két őr, majd megmerevedtek, mozdulatlanná váltak, s hirtelen apró darabokra törtek.
"Hálám végtelen, apró barátom!" örvendezett Stado. "El sem hinnéd, hogy milyen hatalmas segítséget nyújtottál az egész birodalomnak!"
"El sem hinném?" kérdezett vissza felháborodottan a manó. "Igaza volt a királylánynak, igen csak lassú az elméd! Az én nevem Bonso és maga a tündérkirálylány küldött, hogy segítségedre legyek."
"Aechana?" ámult a vadász.
"Igen... Aechana," bólintott Bonso.
Stado és a manó együtt folytatták útjukat, majd mikor elérkezett az éjjel, megpihentek egy szikla árnyékában. Álmában Stado megint látta Aechanát, aki vele együtt ült a tűz mellett, s gyönyörű dallamokat dúdolt, majd felvett egy marék levelet a földről, s a tűzbe szórta azt. Ekkor a lángok felcsaptak és táncolva egy félelmetes farkas alakját öltötték magukra, majd újra elcsitultak. A lány ránézett Stadora és elismételte újból, amit már annyiszor mondott neki; "Aechana."
Másnap a sárkányszülött és a manó tovább haladtak a sziklás hegyoldalon, ahol egyre ridegebb, kegyetlenebb szél fújt, s a hó is egyre sűrűbben hullott az égből. Egyszer csak Stado megcsúszott és zuhanni kezdett a sziklás lejtőn. Igyekezett megkapaszkodni valamiben, de csak nem sikerült, ám hirtelen egy erős kar nyúlt utána. Stado belekapaszkodott, az idegen harcos pedig felhúzta őt az egyik szikla tetejére.
"Jobban vigyázz, ifjú," szólt hozzá a különös kinézetű férfi, "mert ha így folytatod, nem látod meg az öregkort!"
"Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg, amit tettél!" mondta Stado. "Elvégre megmentetted az életemet, s ezzel a birodalmat is. Kit tisztelhetek benned?"
A harcos megrázta fejét, "Egy módon hálálhatod csak meg. Segítsünk egymásnak, hogy eljussunk a hegy tetejére és ne kérdezősködjünk többet."
"Legyen úgy," bólintott a sárkányszülött. "De a nevedet szabad-e tudnom?"
"Lanoch," válaszolt a férfi egy hosszú sóhajtás után, majd intett Stadonak, hogy folytassák útjukat.
Nem is beszéltek többet, csak ha nagyon nagy szükség volt rá. Felsegítették egymást a sziklás emelkedőkön, együtt átküzdötték magukat aljas hárpiák területén, s végül elérték a hegy legtetejét. Ott Stado megtalálta az apró manót, aki aggodalmaskodva várt rá a hegytetőn, majd ijedten ugrott a sárkányszülött lába mögé, mikor meglátta annak új útitársát.
"Veszély!" kiáltotta rémületében.
"Semmi ok az ijedtségre," próbálta nyugtatni őt Stado.
"Hogy te mennyire lassú vagy!" idegeskedett Bonso. "Ez Lanoch, Sieensa királynő lovagja!" Majd suttogva hozzátette, "Óvakodj a farkastól!"
Ezek után Stado, Bonso és Lanoch megtalálták Chiira barlangjának bejáratát, amiben megpillantották végre az óriási, fehér sárkányt, aki leláncolva feküdt a fagyos földön, az egyik láncszemben pedig ott állt Avora mágikus kardja, amely börtönében tartotta a Jeges Halált.
Ekkor Stado megkérdezte Lanochot, "Téged Sieensa királynő küldött a kardért?"
"Igen," válaszolt komor hangon a harcos.
“Akkor miért segítettél nekem?"
"Mert egyedül mind a kettőnket legyőzött volna a hegy," mondta Lanoch, "de utunk a végéhez ért."
Ezzel Sieensa királynő lovagja a kard felé indult, Stado pedig utána sietett, de mielőtt elérhette volna a mágikus fegyvert, Lanoch hátrarántotta őt, majd egy hatalmas farkassá változott. A sárkányszülött úja és újra próbálta megszerezni a kardot, de a félelmetes farkas mindig útjába állt, míg Stadonak egy csepp ereje nem maradt. Ekkor Lanoch kihúzta a sziklából Avora kardját, a sárkány hátára ült és elrepült vele.
Stado sebzetten, erőtlenül feküdt a földön, s ahogy lehunyta szemét látta Aechanát, ahogy ott fekszik mellette, szemében mérhetetlen szomorúsággal. A tündérkirálylány megemelte egyik kezét és végigsimított a sárkányszülött arca mentén, bár megérinteni nem tudták egymást.
"Nagy veszélyről figyelmeztettél," mondta ekkor neki Stado. "Nem lehet hiába, hogy megtaláltál, és hogy megmentettél. Ha kell, egyes-egyedül küzdök meg a királynő hadseregével."
Elgondolkodott ekkor Aechana, majd újra a sárkányszülött szemébe nézett, "Nem fogsz egyedül küzdeni."
Ekkor mind a ketten felkeltek a hideg földről és együtt elindultak le a hegyről, Aechana pedig egyszer sem hagyta magára Stadot, aki mindig látta őt, ha lecsukta szemeit. Végre elhagyták Suvith hegyét, s a távolban óriási csatát pillantottak meg. Úgy siettek oda, ahogy csak Stado lábai engedték, s ahogy elértek a csatatérre, a sárkányszülött előhúzta kardját és megkísérelte átvágni magát a két hadakozó seregen. Érezte, hogy Aechana vele van, s meg-meg pillantotta őt, ahogy odalibben egy-egy tündér katonához, megérinti őket, azok pedig hol pillangóvá, hol kismadárrá változva tűnnek el Stado útjából. Végül az ifjú sárkányszülött meglátta Sieensa királynőt, aki egy hatalmas fehér farkason lovagolt, mellette Lanoch vágta le sorra ellenségeiket, mögötte pedig az óriási, fehér sárkány, Chiira repült, szörnyű jeget lehelve arra, akire a királynő rámutatott Avora kardjával. Sieensa döbbenettel nézte a bátor sárkányszülöttet, akit nem tudtak megállítani harcosai, s egyenesen felé tartott a tömegen át. Épp mikor a királynő Stadora mutatott volna kardjával, a fiatal vadász megállt előtte, s hangos szóval felkiáltott:
"Térj vissza világodba és élj ott békességben! Ne legyél többé a háború és pusztítás királynője! Mondj ellent és ha kell, egyedül küzdök meg veled!"
Sieensa királynő megtorpant, mert Stado szavaiban lányának hangját hallotta visszhangozni. Ám mielőtt eldöntötte volna, hogy hogyan válaszol neki, Lanoch odaugrott mellé, kicsavarta kezéből Avora kardját, majd Stado kezébe dobta azt, aki ezzel a lendülettel ketté törte a mágikus fegyvert. Ekkor kínkeservesen felkiáltott Chiira, a Jeges Halál, majd a levegőbe emelkedett és sebesen elrepült.
"Áruló!" kiáltott fel a királynő, majd lándzsáját előkapva Lanochnak esett.
Vad harcot vívtak ketten, minden csapásukba beleremegett a föld is, ám a végén Lanoch átszúrta kardját Sieensa királynő testén, aki holtan esett össze. Ahogy ott feküt a hóban, s ahogy elhagyta őt az élet, jégkristályos koronája elolvadt feje körül, mögötte pedig, mintha köd homályából lépett volna elő, megjelent Aechana. Feje tetején látszólag a semmiből létre jött a jeges korona, melyet ezelőtt anyja viselt, s a tündérek teljes serege térdre esett ennek láttán. Ám térdre esett Aechana is, és ölébe vette Sieensa testét.
Lanoch az új királynő lába elé helyezte kardját, majd így szólt: "Éljen a békesség királynője," ezek után pedig újból farkassá változott és világgá szaladt.
A tündérsereg visszatért a saját világába, ám mielőtt Aechana is követte volna őket, Stado elé lépett, s végre, életükben először és utoljára megfogták egymás kezét. Mikor Aechana elengedte a sárkányszülött kezét, az tenyerében egy magvat talált. Stadot magához hívatta a sárkánykirály, hőssé avatta, valamint nagy hatalommal és gazdagsággal jutalmazta bátor tetteit. Stado kastélya kertjében elültette a magvat, melyet Aechanától kapott, ami hamar magas fává nőtt, alatta pedig gyakran megpihent a sárkányszülött hős, hogy újra láthassa Aechanát, aki mindig ott várt rá, a fa tövében.
