Dec 21, 2023
Journey of Our Heroes - Part 3: Visiting the Suvira Empire
seen from United States
seen from United Kingdom
seen from United States
seen from United States
seen from Belgium
seen from United States
seen from United States
seen from United States
seen from New Zealand
seen from Yemen
seen from United States
seen from Germany
seen from United States
seen from United Kingdom
seen from United States
seen from United States
seen from United States
seen from Uzbekistan
seen from Netherlands
seen from France
Journey of Our Heroes - Part 3: Visiting the Suvira Empire
Stado és Aechana
Réges-régen történt ez, még az idők hajnalán, a hősök és legendák korában, a messzi észak Birodalmában. Egy fiatal, erős vadász járta hófödte erdőket, kinek neve Stado volt. Ám egy napon nagy hóviharba keveredett és nem tudott már hazamenekülni, így egy terebélyes fa tövében húzódott meg. A vihar csak nem akart elmúlni, s az éjszaka szörnyű hidegétől még ezüst pikkelyei sem tudták megvédeni. Ahogy maga köré szorította köpönyegét és lehunyta szemeit, a sötétségben csodálatos álmot látott. Egy gyönyörűséges alak jelent meg előtte, hosszú haja úgy hullámzott, mint a tenger vize, arca szebb volt minden virradatnál, szemei pedig úgy fénylettek, mint fagyos drágakövek. Az mesés alak leguggolt Stado mellé, majd egy lágyan elmosolyodva megfogta és megmelengette kezeit. Stado nem tudta, hogy mennyi időre merült álomba, de látomása úgy tűnt, mintha időtlen volna és örökké tartana. Mikor végre felébredt, a hajnali nap sugarai világították meg a ősöreg fát, melynek tövében elolvadt a hó a vadász körül és puha fű nőtt helyére az éjszaka alatt.
Stado ezután hazatért, de nem árulta el senkinek látomását, hiszen azt sem tudta, hogy valós volt-e, hogy az egyik isten mentette meg, vagy csupán a szörnyű fagy miatt álmodott ilyen furcsaságokat. Ám mikor újra vadászni ment, nem bírt kíváncsiságával, úgy érezte, hogy muszáj visszatérnie az öreg fához. Le is ült a fa törzsénél, hogy megpihenjen és visszagondoljon a viharos éjszakára, s ahogy lehunyta szemét, megint megjelent álmában a csodálatos alak. Helyet foglalt mellette a hóban, kedvesen beszélt hozzá, gyönyörűséges dalokat énekelt neki, s bár Stado egyetlen szavát sem értette, legszívesebben soha fel nem ébredt volna, hogy örökké hallgathassa a tündéri jelenést. A vadász újra és újra visszatért a fához, ám ahogy egyre több időt töltött el az álombéli leánnyal, annak dalai és szavai egyre szomorúbban hangzottak. Néha Stado-t a csontig rázta a hideg, mikor őt hallgatta, ám nem tudta, hogy ez miért lehet, s mivel a gyönyörűséges lány egyre többet hajtogatott valami hasonló szót, a vadász elnevezte őt magában Aechanának.
Aztán egy napon, mikor Stado a fa tövében pihent, Aechana könnyes szemmel kérlelte, esedezett előtte, ám a sárkányszülött még mindig nem tudta, hogy mit mondd neki, így miután felébredt gyorsan hazasietett, s az éjszaka közepén felébresztette Esbalis-t, az öreg papnőt.
"Nagy tudású papnő vagy, és mindig segítettél nekem," mondta neki Stado, "ám soha nem volt rád szükségem annyira mint ezen az éjjelen!"
"Hát, mi ez a nagy igyekezet, fiatal Stado?" dörzsölte szemeit álmosan a papnő. "Úgy teszel, mintha a világ vége közeledne.”
"Emlékszel-e arra a nagy hóviharra, ami miatt nem tudtam hazatérni egy éjjelen? Hát azon az éjszakán csodálatos álmot láttam, benne egy gyönyörűséges leánnyal, aki megmentett a fagyhaláltól. Többször is visszamentem ahhoz a fához, ahol találkoztam Aechanával, s minden egyes alkalommal ott várt reám. Tudom, hogy valami szörnyűséget vagy végtelenül szomorút próbál nekem elmondani, de egy szavát sem értem."
Esbalis megrázta a fejét, "Hát, ezért keltettél fel éjnek éjjelén?"
"Tudnom kell mit mondd! Kérlek segíts rajtam!”
"Legyen, ahogy te szeretnéd. Holnap reggel útra kelünk és megmutatod nekem ezt az Aechanát."
Stado örömében megölelte az idős papnőt, aztán mind a ketten nyugovóra tértek, másnap pedig elindultak az öreg fához. Ott megpihentek, lehunyták szemeiket, majd megjelent nekik a csodálatos alak. Aechana megint csak elpanaszolta szomorúságát és könyörgött a két sárkányszülöttnek, majd mikor felébredtek, Esbalis aggódóan vakarta meg fejét.
"Sajnos elképzelhető, hogy igazam volt, fiatal Stado," sóhajtozott a papnő.
"Mit mondott? Áruld már el!" türelmetlenkedett a fiatal vadász.
Ekkor Esbalis megérintette Stado homlokát, kinek megnyílt elméje, s megértette a lány szavait utólag is: "Örök tél közeleg. Vérszomjas farkasok hátán jön el Sieensa királynő, hogy térdre kényszerítse a Jeges Halált és végtelen telet hozzon a világotokba.”
"Miért nem szóltál hamarabb, te ostoba kölyök?" rázta meg fejét a papnő.
"Tehát valóban a világ vége közeleg?"
"Egy világvége. Az első három után már nem számolja az ember," kuncogott Esbalis ahogy nehézkesen felkelt a földről.
"Akkor szólnunk kell mindenkinek," javasolta Stado. "Értesítenünk kell a sárkánykirályt!"
"Mindenképpen, de azt majd elintézi más. Neked ennél nehezebb feladatot szántak az istenek. Hiszen a te nagyanyád volt a híres Avora, aki annak idején megállította Chiirát, a kegyetlen fehér sárkányt, vagyis a Jeges Halált. Hatalmas csatában győzte le őt, háta mögött óriási hadsereggel, majd láncra verte őt, s a legmagasabb hegy legmagasabb csúcsán mágikus kardjával a sziklához kötötte. Ha ez a Sieensa királynő meg aakrja szerezni magának Avora kardját, a te feladatod, hogy megállítsd."
"De hát, én egy egyszerű vadász vagyok!"
"Mégis mit gondolsz, Avora legendás hősként jött a világra?" legyintett Esbalis. "Most menj, siess Suvith hegyére mielőtt nem késő!"
Stado úgy is tett; összeszedte fegyvereit, felült lovára és Suvith hegye felé vágtatott.
Journey of Our Heroes - Part 2: Saving the Pesakis Empire
Günjefar - The Land of New Hope
Plane of Yashtara, Continent of Delresa
After an ancient and proud draconic empire, after a glorious human kingdom, and after long years of darkness, now a new realm is being built. The Long Night has ravaged this land, monsters, undead and shadowborn passed into this plane and hunted until nothing remained of the once great kingdom and only a handful barbaric human tribes managed to survive. But now the the Long Night is gone, and for the last hundred years surface dwarves from Arjokvay have been working hard to clear this land from evil and build a country out of the desolation. They named this place Günjefar, which means New Hope in their tongue, and today dwarves and humans live and work here together to achieve stability and prosperity in their young country.
Ki lehet Athaciur?
http://orupsia.deviantart.com/art/Greenman-352282220
Yashtara népei szinte kivétel nélkül mind a kilenc istenségben hisznek. Bár a törpök, orkok, elfek és pellasik más-más néven nevezik ezeket a természetfeletti hatalmakat, ez valójában egyetlen pantheon, amit a különböző kultúrák a saját módjukon értelmeznek. Míg a sárkányszülöttek törekednek rá, hogy egyenlő tisztelettel forduljanak mind a kilenchez, más népek és fajok a gondolkodásmódjuk, történelmük és környezetük hatására gyakran kiemelnek egyes isteneket vagy elhanyagolnak másokat. De néha-néha feltűnnek a színen más istenek is, akik nem illenek bele a hagyományos Yashtarai pantheonba.
Közülük az egyik leghíresebb és bár még mindig kevés követővel rendelkező, de a pantheonon kívüli kultuszok legnagyobbika, Athaciur tisztelete. Az ő kultusza ezer meg ezer évre nyúlik vissza, hiszen már az első elfek között is fel-felbukkantak Athaciur követői. Manapság is elf vagy gnóm hatásra jönnek létre kisebb-nagyobb csoportok - legtöbbször erdős vagy hegyes területeken - akik rituálékat, ünnepségeket rendeznek istenségük tiszteletére, sőt sokszor megidézésére. Képei könnyen felismerhetőek; általában egy szőrös, kecske lábú lényként ábrázolják, hosszú fülekkel, hosszú, hullámos hajjal, kinek fejét csavaros szarvak díszítik. Hajában virágok, zöld levelek nőnek, kezében minden alkalommal valamilyen hangszer látható, legtöbbször dob vagy furulya, testtartása pedig mindig olyan, mintha éppen vadul táncolna. Szokták ábrázolni nőként és férfiként is, sokszor viszont nem lehet megállapítani, hogy melyik nemhez tartozik, talán egyikhez sem, ami a Bethida, a kreativitás és siker istenének esetében is így van. Ezért többen is azon a véleményen voltak az évezredek során, hogy Athaciur valójában Bethidának - sőt akár Pakrithával, az öröm és kíváncsiság istenével és Sekatisszal, a természet istenével összemosva - egy eltorzult, kiszínezett verziója, ami az elfek agyából pattant ki egy részeges éjszakán. Ha a pantheon-hívő elfeket kérdezzük, azt felelhetik, hogy az Athaciur kultusz nem több, mint egy filozófia, egy szokás, ami újra és újra divatba jön egyesek között, hiszen tagadhatatlan, hogy bizonyos aspektusai kifejezetten vonzóak lehetnek. A kultusz követői sokszor egyetértenek ezzel, máskor határozottan elkülönítik istenüket a pantheon tagjaitól és ragaszkodnak hozzá, hogy teljes értékű vallási irányzatként kezeljék őket. Ám mi történik, hogyha magát Athaciur-t kérdezzük? Persze, én magam sosem találkoztam még Athaciurral, így kérdéseket sem tudok neki feltenni, viszont ha megvizsgáljuk a róla szóló mítoszokat és legendákat, talán közelebb kerülünk az igazsághoz.
Sok Athaciur-ról szóló történet Phaemhalen-ben, vagyis a Feyvilágban játszódik, hiszen egyértelműen az ottani erőkkel és gondolkodásmóddal azonosítják. Egyik legendája két faluról szól, melyek egy magas hegy tetején voltak találhatóak, és melynek lakosai szatírnak nevezett fey lények voltak, akik hasonló küllemmel rendelkeznek, mint Athaciur ábrázolásai. A két falu már évszázadok óta ellenséges viszonyban volt, ami odáig fajult, hogy már szólni sem voltak hajlandóak egymáshoz. Egy napon egy gyönyörű fa nőtt ki a földből, pontosan a két falu határán. A szatírok meglátták ezt a fát, annak nagy, érett, édes terméseit, és mind a két falu elhatározta, hogy maguknak akarják a gyümölcsöket. Hatalmas vita kerekedett ebből, a szatírok felemlegették minden régi sérelmet és újakat kreáltak. Napokon keresztül ment ez a perlekedés, ám senki nem engedte az ellenségeit a fa közelébe, nehogy azok leszakajtsanak róla egy termést. Athaciur pont a környéken vándorolt és meghallotta ezt a szörnyű veszekedést. Oda is ment, hogy megnézze magának, mi is történik a hegytetőn, és amint meglátták őt a szatírok, kérték, hogy maradjon és tegyen igazságot az ügyben. Athaciur tehát felmászott a fa ágai köze és ott kényelmesen hátradőlt, előkapta furulyáját és halk dallamokat játszott, miközben figyelmesen meghallgatta a szatírok panaszait. Az egyik falu azzal vádolta a másikat, hogy már régen is mindig eltulajdonították a termőföldjeiket, amik valójában az ő területükön voltak, s így jogosan az ő tulajdonuk volt. A másik falu viszont azt bizonygatta, hogy ellenségeik elvették a jószágaikat és saját nyájaikba terelték őket, majd letagadták aljas tettüket, mikor igazság elé akarták állítani őket. Erre az egyik falu állította, hogy csupán azért tették ezt, mert a szomszédaik lenyírták a jószágok bundáját és ellopták a tejet és sajtot, amit az ő állataik adtak. A másik falu azt felelte, hogy csak azért tették ezt, mert ezek a becstelenek elvették a tűzifájukat, amit nehéz munkával aprítottak fel. Ez így ment egy ideig, ezért Athatciur úgy döntött, hogy alszik egy kicsit, míg ezek egymást hibáztatják mindenért, majd mikor végre elkezdtek arról beszélni, hogy miért is akarják magukénak a fát, felébredt és újból figyelte szavaikat. Az egyik falu azt bizonygatta, hogy ők a legfinomabb ételeket tudják készíteni a gyümölcsökből, míg a másik azt, hogy náluk senki nem tudná jobban gondozni a csodálatos fát. Ezt hallván, Athatciur lehuppant a fa ágairól és leporolta magát. Az egyik szatír megkérdezte tőle: "Készen állsz rá, hogy eldöntsd kié legyen a fa?" "Igen," felelte Athaciur. Ezzel egy gyors, vidám dallamot kezdett játszani a furulyáján, a csodálatos fa pedig megmozdult, kiemelte gyökereit a földből és elsétált Athaciurral a sűrű erdőbe.
Bár ez a legenda tartalmaz olyan elemeket, amiket Bethidával és Sekatisszal is lehet azonosítani - például Athaciur cseles hozzáállása az ügyhöz, valamint az, hogy anélkül oldja meg a helyzetet, hogy oldalt választana - valójában ez ízig vérig egy fey történet. Sokan érvelnek amellett, hogy Phaemhalen az a sík, ahol Sekatis természetes hatalma egy helyre koncentrálódik, legalább annyian vannak azon a véleményen, hogy az istenség és a fey energiája teljesen különbözik egymástól. Az utóbbiak közül sokan állítják, hogy ha Athaciur egy valóban létező erő, akkor lehetséges, hogy egy nagy hatalmú ark-fey, bár ha ez lenne a helyzet, akkor az ember arra számítana, hogy az entitás kihasználná követőtábora által biztosított hatalmát. Ám, ha tovább vizsgáljuk mítoszait, még az is elképzelhetővé válik, hogy ez az ark-fey egyszerűen nem vágyik ilyesféle hatalomra.
Athaciurhoz már meglehetősen sok csodálatos történést és képességet társítanak. Legendák szólnak róla és a kultusz hagyományaiban kézzel fogható, hogy az örömön, mámoron és kreativitáson kívül más, ezeknél varázslatosabb ajándékokkal is ellátja néha követőit. Sok történetben Athaciur megjelenik tisztelőinek egy kismadár, vagy egy vidám vándor, sőt néha valós alakjában, hogy jó híreket hozzon nekik, amikről más úton nem értesülhetnének, és hogy együtt ünnepeljen velük. Más legendák arról szólnak, hogy Athaciur valakit az erdő mélyére hív magával, ahol napokig zenélnek, énekelnek és táncolnak, ahol a halandót édes gyümölcsökkel és finom borral látja vendégül, majd épségben visszaviszi családjához. Sok történetben Athaciur csókkal adja vissza halandók, állatok, növények vagy földek termékenységét, követői pedig ugyan ezzel a céllal szoktak egész éjszakán át tartó, táncos ünnepségeket rendezni. Ezen kívül jellemzőek azok a legendák, amikben a főhős egy mágikus hangszert kap Athatciurtól, melynek dallamaival fel tudja éleszteni a növényeket, táncra tudja ösztönözni még a legszörnyűbb ellenségeit is, vagy meg tudja idézni magát Athaciurt, hogy segítségére siessen. A legtöbb történetben Athaciur azt mondja követőinek, hogy tánccal és énekkel magukhoz hívhatják őt, bár a valóságban ez nem bizonyul ennyire egyszerűnek.
Legyen igaz vagy kitaláció, létezik egy legenda, amelyben Athaciur követői nagy hírnévre tettek szert, számuk pedig akkorára duzzadt, amekkorát azóta sem tapasztaltak. Ebben a történetben egy egész város Athaciur kultuszát követte, ahol minden évben a nyári napforduló alkalmával hatalmas ünnepséget rendeztek tiszteletére. A város vezetője viszont egyszer úgy határozott, hogy az idei ünnepség különleges lesz és megpróbálják megidézni Athaciurt. Nagy híre ment ennek és a lakosok olyan izgalomba jöttek ettől, mint még soha; mindenki felkészült rá, hogy az évezred táncát fogják járni. Mikor eljött az ünnepség napja, ahogy lebukott a Nap a horizonton, megkezdődött a hatalmas dínom-dánom. Mindenki evett, ivott, barát és haragos mind együtt táncolt és énekelt, ám amiről a lakosok nem tudtak, az az volt, hogy a város feje titokban egy oltárt építtetett villájában, nem is Athaciur tiszteletére, hanem inkább elfogására. Hallgatván az istenség legendáit, a város vezetője minden áron beszélni akart Athaciurral és kérlelni őt, hogy adjon neki is varázslatos ajándékaiból. Ahogy az ünneplés a tetőfokára ért, virág- és más erdei illatok töltötték meg a villát, majd dob heves ritmusát lehetett hallani az oltár felől. Fel is pattant a városfő és látta, hogy bizony ott áll előtte a ketrecben maga Athaciur, aki vad, ám tökéletes tempóban játszik bodhran-dobján. Ahogy a város vezetője megköszörülte torkát, hogy megszólítsa az istenséget, az megdermedt dobolása közben és hirtelen néma csend hullott a palotára. "Mi ez?" visszhangzott Athaciur erőteljes hangja a villa termeiben. "Mi ez a kő kastély, ez a hideg rács?" majd a városfőre tekintett állatias, éles szemeivel. "Azt hiszed, hogy bezárhatsz engem, aki szabadabb vagyok mindennél?" Mielőtt bármelyik halandó válaszolni tudott volna, Athaciur alakja zöld indákká változott, könnyed gyorsasággal átcsusszant a fémrácson, majd a ketrec előtt újból testet öltött. Dobverőjével a városfőre mutatott, majd újabb, vad ritmust kezdett játszani bodhranján. Ennek hatására a város vezetője akaratlanul ám, de gyors tempójú táncot kezdett járni, s ahogy egyre sebesebb lett a ritmus, ő úgy igyekezett tartani vele a lépést, míg végül egy fordulat közepén lábai valósággal földbe gyökereztek és a halandó egy fává változott. Athaciur viszont nem hagyta abba a dobolást; ahogy a városfő katonái mellett elhaladt, azok úgy ugrándozó kecskegidákká változtak, és ahogy az istenség végigtáncolt a városon, patáit sűrűn kopogtatva annak utcáin, az épületek helyén magas fák nőttek, ünneplő követői pedig nem lehettek volna boldogabbak a csodás eseményektől.
Lehetséges, hogy ez a történet azon a motívumon alapszik, amely többször is előfordul az ördögökről, démonokról, angyalokról, vagy ark-feyekről szóló mítoszokban, mikor is a halandók megkísérelnek megidézni egy ilyen természetfeletti, ám nem isteni hatalmat. Ezek a történetek általában rosszul végződnek, ám akadnak olyan verziók, ahol a főhős valamiféle hasznos egyességre jut az entitással. Ha Athaciur valóban egy ark-fej és ez a legenda egy valós tapasztalat emléke, akkor követőinek nagy szerencséje, hogy ő nem vágyik mindent elsöprő hatalomra, áldozatokra, vagy halandók feletti uralomra. Legyen Athaciur egy ark-fey, egy varászlatos, fey erő, egyes istenek újraértelmezése, egy filozófia, vagy egyszerűen egy újra meg újra visszatérő divat, az biztos, hogy sok évezredet túlélt tisztelete, követői pedig általában jó szándékú lények, akik szabadon és táncolva szeretnék élvezni az életet.
Journey of Our Heroes - Part 1: Across Günjefar
Yoviz Gyermekei
Réges-régen volt egy főúr Awirésa országában, kinek neve Yarton Fonturé volt. Felesége, Yoviz egy kisebb földesúr lánya volt, és bár családja nem volt olyan tehetős, mint a többi földesúré, Yarton mégiscsak megkérte a kezét Yoviz jelleme és szépsége miatt. Mert olyan gyönyörű teremtést, mint Yoviz igen ritkán látott az ember, s a főúr látta azt is, hogy erős uralkodó válik majd belőle, mert okos volt, magabiztos és ha beszélt mindenki figyelemmel hallgatta szavait. Így lett Yovizból főúrné, úgy is mondhatnánk manapság, hogy Awirésa királynője, méghozzá nem is akármilyen; Yarton jól gondolta, hogy bölcs uralkodó lesz feleségéből, de nem csak bölcs volt, hanem a nép is nagyon szerette őt. Nagy volt ám az öröm és hatalmas ünnepséget rendeztek Welboné városában, mikor megszülettek Yarton és Yoviz ikrei, egy fiú és egy leány, kiket Shilonnak és Asperanzának neveztek el. És nagy volt a szomorúság is, mikor tíz évvel később Yarton megbetegedett és meghalt. Az egész város gyászba öltözött és egy hétig minden nap bús harangok szóltak, hogy megemlékezzenek Yarton főúr életéről. Shilon lett volna a következő főúr, ám csupán tíz éves volt ekkor, így míg a tizenhatot el nem érte, Yoviz uralkodott helyette és igyekezett felkészíteni kisfiát a napra, mikor Awirésa trónján fog ülni. Asperanza is szerette volna apja országát erősíteni, ám ő nem lehetett főúr és esze ágában nem volt egy külföldi uralkodóhoz feleségül menni, ezért kérlelte anyját, hogy had tanulja kardforgatást, hogy majd nagy hadvezér lehessen, míg testvére uralkodik. Yoviz ezért a legkiválóbb katonákat és mestereket hívatta a kastélyukba, hogy Asperanzát harcművészetre tanítsák, Shilon számára pedig a legbölcsebb tudósokat és varázslókat bérelte fel, hogy kiokosítsák.
Hat év múlva eljött a nap, hogy Shilont főúrrá tegyék. Megint csak nagy ünnepség volt Welbonéban; Shilonból uralkodó lett, Asperanzából pedig fiatal kora ellenére parancsnok a hadseregben. Az évek során Aspernaza egyre tapasztaltabb katonává vált, akit egyre jobban tiszteltek a hadseregben, Shilon pedig anyja segítségével igyekezett bölcsen irányítani az országot, ám tanulmányait sem hagyta félbe. A főúr mesterei értékelték Shilon kíváncsiságát, ám néha aggodalmat is okozott számukra, mert tanítványuk gyakran kérdezett olyan dolgokról is, amikkel csak kevesen foglalkoztak, méghozzá jó indokkal. Egy idő után Shilon megelégelte a dolgot és felkereste a Morshé varázslók tornyát, kikről azt hallotta, hogy a világ összes titkát ismerik. Ott egy idős varázsló körbevezette, megmutatta a főúrnak a tiltott könyvek szobáját is, mely rengeteg titkot őrzött, s mikor Shilon azt kérte, hogy had vigyen haza párat belőlük az öreg csak nevetett. "Nagyságos uram," mondta, "ezek a könyvek nem hagyhatják el ezt a termet. Hogyha valóban tudni akarod titkaikat, itt kell őket tanulmányoznod. De jól vigyázz, mert a titkoknak hatalmuk van és veszedelmesek lehetnek!" Shilon hazament és átgondolta amiket a varázsló mondott, de kíváncsisága hamar visszavitte a toronyba. Ott olvasgatott sokáig és amikor csak megengedhette magának visszatért, hogy a tiltott könyveket tanulmányozza. Egyszer, mikor épp a könyvtárban ült, bejött a terembe egy fiatal varázslónő, kinek neve Untula volt. Mesélt a főúrnak tanulmányairól, s hogy ő maga is mennyire rajong a tiltott könyvekért. Egy éjszakán át ott beszélgettek a könyvtárban, majd mikor Shilon épp hazaindult volna, Untula egy régi, szakadt könyvet adott neki, melynek bőrkötésén egy kígyó tekergett. "Ezt vidd haza," mondta a varázslónő, "vidd és olvasd! Senki nem fog nemet mondani a nagy Shilon főúrnak, és biztos vagyok benne, hogy kedvedre lesz ez a könyv."
Shilon így is tett, s haza vitte a tiltott könyvet, majd bezárkózott szobájába és addig tanulmányozta, míg majdnem kívülről fújta a szövegeket. Yoviz aggódni kezdett fiáért és kérte, hogy jöjjön és beszéljen alattvalóival és tanácsadóival, mert különben az emberek mindenféle rosszat fognak pletykálni róla. De Shilon nem foglakozott ezzel mondván, hogy mit számít, milyen badarságokat beszélnek az emberek. Shilon ezután vissza-vissza ment a Morshé toronyba, de most már nem csak a könyvtárat kereste fel, hanem Untulát is, akivel egyre több időt töltött el, s egy idő után az emberek valóban beszélni kezdtek. Azt mondták, hogy a Morshé varázslók bábuként irányítják a főurat, mások pedig azt, hogy egy boszorkány csábította el, aki a hatalmára szomjazik. Yoviz fel is kereste fiát és elmesélte neki, mi mindent suttog a nép, és hogy vigyázzon, mert jól lehet, hogy holnaptól már nem suttogni, hanem kiáltani fogják ezeket. Erre Shilon megharagudott és kijelentette, hogy holnap ünnepi harangok fognak szólni csúf hazugságok helyett, mert ő bizony feleségül veszi Untulát. Yoviz kérlelte, hogy gondolja meg, de fia makacs volt és nem engedett, s másnap el is vette a varázslónőt. Yoviz igyekezte csillapítani a nép háborgását, akik fel voltak háborodva azon, hogy Untula nem elég, hogy nem nemesi házból származik, még egy mágus is, s így egyáltalán nem bíztak benne, a pletykák pedig egyre csak erősödtek. Ez addig fokozódott, hogy egyszer mikor Untula kíséretével Welboné utcáit járta, az emberek köréjük gyűltek, átkozódni kezdtek, majd sárral és zöldségekkel dobálták meg a főúrnét.
Egy éjszakán pedig a nép fellázadt, betörtek a kastély kertjébe és azt követelték, hogy Untulát küldjék ki, hogy máglyán megégethessék. Sokáig tanakodtak akkor az urak és tanácsadók, mert nem akarták a tömegre küldeni seregüket. Aztán az egyikük kitalálta, hogy vádolják meg valamivel Untulát, hogy a nép haragját igazolják és űzzék ki az országból titokban biztosítva, hogy a főúrnénak kényelmes élete legyen külhonban. Yoviz szíve nehéz volt, mikor úgy határozott, hogy támogatja ezt a tervet. Felment hát Shilon szobájába, hogy elmondja neki az ötletüket és megpróbálja meggyőzni róla, hogy ennél jobb kompromisszumot nem fog találni. Ám mikor belépett a szobába, szörnyű látvány fogadta. A földön körben gyertyák és gyógynövények voltak, melyeket egy bonyolult alakzat, egy mágikus rúna kötött össze, a szoba közepén pedig Shilon és Untula állt, kik megvágták karjukat, s vérüket egy tálba öntötték. Nagy tűz kerekedett akkor, ám lángjai nem emésztettek el semmit a szobában. "Mit tettél, egyetlen fiam?" kiáltott fel Yoviz. "Mostantól mindenki úgy fogja szeretni Untulát, ahogy én szeretem," válaszolta Shilon, majd kisétált feleségével a kastély kertjébe, ahol a nép Yoviz legnagyobb döbbenetére meghajolt a főúr előtt, s aztán csendesen visszatért otthonába. Nagy volt a csend Welboné városában. Senki nem szólt egy rossz szót sem ezután Untulára, mindenki meghúzta magát házában és kötelességtudóan végezte dolgát.
Yoviz pedig nagyon aggódott fiáért, ezért felkereste Asperanzát és elmesélte neki, mit látott a felkelés éjjelén. Asperanza elgondolkozott anyja szavain, s látta annak nagy aggodalmát, szóval elment a családi kastélyba, hogy beszéljen testvérével. Megkérdezte, hogy hogyan állította meg egyik pillanatról a másikra a felkelést és mivel ikertestvéréről volt szó, Shilon félrehívta és elárulta neki, hogy egy ősi lény hatalma segítette meg, aki árnyékként kíséri mindent léptét. Amikor nővére felszólította rá, hogy valahogyan űzze el ezt az Árnyékot, Shilon haragra gerjedt és száműzetéssel fenyegette őt. Asperanza ekkor már a legrangosabb katonák közé tartozott a hadseregben, főúri vére miatt pedig ha úgy akarta volna, akár egy külön hadsereget is állíthatott volna, mely csakis az ő nevében küzd. Ám amikor embereit arra kérte, hogy segítsenek neki legyőzni Shilont, még a leghűségesebb barátai sem voltak hajlandóak rá, s mikor megkérdezte őket, hogy miért, azok nem tudtak rá felelni.
Ezért Asperanza kiállt Welboné főterére és követelte, hogy testvére jöjjön elő kastélyából és álljon ki ellene egy párbajban a népe előtt. Shilon meg is jelent feleségével és anyjával együtt, készen a viadalra. A két testvér összecsapott, Yoviz pedig térdre esve figyelte gyermekei küzdelmét. Asperanza mindig is ügyesebb harcos volt fivérénél, de Shilont most az Árnyék hatalma segítette, s ahogy küzdöttek, a lány látta a szörnyű Árnyékot, ahogy az egyre növekszik és egyre több fekete lángcsóvát hajít felé Shilon keze által. Ezért tovább küzdött, még elszántabban, mint előtte, egészen addig, míg az Árnyék akkorára nem nőtt, hogy még a főúri kastélynál is magasabb volt. Ekkor megijedt ám a nép, s felismerték szívükben a rettentő félelmet, ami eddig irányította őket. Ám Asperanza még a démoni Árnyékkal szemben sem futamodott meg, sőt egyre bátrabban harcolt ellene. Ezt látván, az emberek szívében megtört a varázslat, az Árnyék pedig zsugorodni kezdett, míg nem alig látszott Shilon mögött az utcaköveken. Ekkor felkiáltott Untula és Asperanza felé rohant valamiféle pusztító varázslatot készítve elő, ám Asperanza elé ugrott és keresztüldöfte rajta kardját. Ahogy elhagyta Untula testét az élet, az Árnyék szörnyű sikolyát lehetet hallani, majd Untula is és Shilon is hamuvá változott, testüket pedig elfújta az Awirésai szél. Yoviz attól a naptól kezdve nem szólt semmit, örökké siratta fiának szomorú sorsát, Apseranza pedig főúrné lett, megszakítva a Fonturé dinasztia vonalát.
Saelgaruth, a Nevető Vadász
Míg Yashtara legnagyobb része a kilenc isten panteonjában hisz, egyes helyeken fel-feltűnnek olyan istenségek, akiket nem igazán lehet elhelyezni a klasszikus vallásosságban. A legnagyobb a panteonon kívül kultuszok között Athaciur figurája, kinek tisztelői a világ sok különböző pontján megtalálhatóak, ám a legtöbb hasonló irányzat általában egy kisebb területre jellemző. Saelgaruth is az utóbbiak közé tartozik, akinek legendái és egyes esetekben vallása csakis a Delresa kontinens déli részén találhatóak meg, leginkább a mai Pesakis Birodalom és Anzirea területén. Ahogy Athaciurról is megoszlik még követőinek véleménye is, ez Saelgaruth esetében még inkább igaz. Akik tényleges istenként tisztelik ezt a mitológiai alakot, azok igencsak kevesen vannak, ám sokan szívesen mesélik el történeteit a fiatalabb generációknak, valamint többször is vált a Nevető Vadász egy-egy mozgalom jelképévé. Saelgaruth egyértelműen egy fey eredetű figurának tűnik, így könnyen feltételezhetnénk, hogy Aesceenrun erdei elfeitől származnak legendái, amiket gnómok terjesztettek el Delresa déli területein, ám Athaciurral ellentétben - kinek kultusza minden bizonnyal ehhez hasonló módon történt - ez a mitikus alak kifejezetten népszerű a sárkányszülöttek körében is. A történetek egy férfi kentaur vadászként írják le, aki kezében íjat tart, s kinek állát szakáll, feje tetejét pedig egy hosszú hajfonat díszíti. Nagy síkságokon szokott vágtatni vadlovakkal, néha hallani lehet patái dobogását a távolban, ahogy prédáját üldözi. A legendákban mindig az említett területeket rója, s ahol zsarnokokat talál, kik elveszik a szegények és az ártatlanok mosolyát, s kik kihasználják a jóhiszemű halandókat, ott ellenállást szít és vadászatot vezet az elnyomók ellen. Sok történetben nem ront rá a zsarnokra azonnal, hanem először egy mosolygó jelet fest házának falára figyelmeztetésként, megadva neki az esélyt, hogy maga mögött hagyja otthonát hatalmával együtt, vagy megváltoztassa módszereit.
Az egyik közkedvelt legenda szerint Saelgaruth hozzájárult a népszerű hős, Céris egyik nagy tettéhez is. A Pesakis Birodalomban egy Alatho nevű sárkányszülött úr egyre nagyobb hatalomra tett szert a környéken, könyörtelenül kihasználva az ott élő népeket, akik semmit nem tudtak tenni katonáival szemben. Egy Céris nevű fiatal gnóm nő, ki jól ismerte az erdőket, igyekezett segíteni az egyszerű embereken, gyakran keresztbe téve ezzel Alathonak, ám emiatt bujdosnia kellett az őrjáratok elől, példáját pedig nem merték sokan követni. Egy napon viszont az egyik szegény ember elárulta a katonáknak, hogy merre rejtőzik Céris, aki épphogy megmenekült épp bőrrel kis erdei táborából. Sokáig menekült az erdőben, és akármilyen jól is ismerte a terepet, nehezen tudta tartani a távolságot üldözőitől, mert azok vadászkutyákkal követték nyomait. Amikor már a nyakán érezte a kutyák leheletét, egyre hangosodó patadobogást hallott maga mögött, gondolta is, hogy minden bizonnyal most utolérte az egyik katona, aki börtönbe fogja vetni őt. Ám nem katona volt az, hanem egy vadló, ami megállt Céris mellett, s leereszkedett hozzá, hogy a hátára tudjon mászni. Ezután szélsebesen vágtatni kezdett a gnómmal, gyorsan hátra hagyva a vadászkutyákat, s egyenesen egy közeli síkság felé vette az irányt. Mikor kiértek a felhőtlen ég alá, akkor sem állt meg, vágtatott tovább, mígnem egy nagy csapat vadlóhoz nem értek. S ahogy száguldott a csordával, Céris egyszer csak egy kentaurt pillantott meg a vadlovak között. A lovak szépen lelassultak, majd Saelgaruth odaügetett a gnómhoz és megkérdezte honnan pottyant ide - nem azért, mert ne tudta volna, hanem mert Céris szájából akarta hallani. A gnóm elmesélte neki Alatho gonosz bánásmódját, és hogy hogyan igyekezett segíteni a népet, mielőtt megtalálták rejtekhelyét. "Hajlandó vagy-e ezt az Alathót lerántani magas trónjáról?" kérdezte tőle Saelgaruth. A gnóm bólintott, "hajlandó az lennék, ám egyedül kevés vagyok, még társaimat sem tudtam megsegíteni." A Nevető Vadász ekkor megfordult, s az egyik ló szájából egy csodálatos, erős íjat vett el, majd odanyújtotta Cérisnek, "Vedd ezt az íjat, s mondd meg a halandóknak, hogy én küldtelek! Fesd mosolyomat Alatho ajtajára és három napon belül egy bátor sereg fog téged követni." Ezzel odalépett a gnóm mellé a vadló, aki Saelgaruthhoz hozta, s felvette hátára, majd visszavitte őt az erdőbe. Céris az éj leple alatt belopózott Alatho városába, kastélyának ajtajára pedig felfestette Saelgaruth jelképét. Nagy volt ám az ijedtség a katonák között, mikor meglátták a Vadász mosolyát, de parancsnokuk rájuk kiáltott, hogy ne törődjenek vele, hanem mossák le azon nyomban. Egy egész napon át igyekeztek lesikálni a jelet a kastély ajtajáról, de az csak nem akart lejönni. Hallotta ám ezt a nép is és sugdolózni kezdtek egymás között; a fiatal favágók és parasztlegények összebeszéltek, hogy ha eljön Saelgaruth akkor ők bizony harcolni fognak oldalán, a halászleányok pedig titokban lándzsákat, pajzsokat és hálókat készítettek. A harmadik nap estéjén Céris belovagolt a városba, magasra emelve íját, és mire a kastélyhoz ért, a felkelők többen voltak, mint Alatho összes katonája. Az úr és őrei bezárkóztak a várba, hogy majd ott kivárják míg megjön a nép esze, vagy a felmentősereg egy másik városból, ám a cselédek odalopóztak a kapuhoz és megnyitották az utat Céris hadai előtt. A csatának hamar vége lett, a katonák közül sokan megadták magukat, Alathót pedig megfosztották mindenétől és a legkeményebb munkára kényszerítették, hogy ezen túl azokat szolgálja minden nap, akiket eddig sanyargatott.
Anzirea és a Pesakis Birodalom területén az ilyen történetek miatt van, hogy az évszázadok során többször is egyes hatalmak ellen lázadó megmozdulások Saelgaruth mosolyát választották jelképükként. Míg sok helyen ez a legendás figura csupán egy népszerű szimbólum, egy kedvelt történet, vagy egy elnyomás ellen küzdő lelkület képviselője, akadnak falvak, ahol valós istenségként tisztelik. Ezeken a területeken gyakran előfordulnak medálok, melyek kentaurt, nevető arcot, vagy Saelgaruth íját ábrázolják, bár ha olyan személyt látunk, aki ezeket a motívumokat viseli, attól még nem biztos, hogy magához a vallási irányzathoz tartozik. Tisztelői kialakították saját hagyományaikat, egyes ünnepeiken minden bajt és elnyomó tényezőt jelképező máglyát állítanak, melyet lángoló nyílvesszőkkel gyújtanak fel, s égetnek szénné. Egy másik jellemző szokásuk, Saelgaruth legendáinak eljátszása és a patadobogás dobokkal való imitálása. Ha követői nincsenek is sokan, Saelgaruth alakja mindenképpen egy érdekes része Delresa kultúrájának, kinek történetei a mai napig befolyásolják a déli területek lakóit.