azt almodtam, hogy van egy ilyen kórság, ami mindenkit elkerulhetetlenul utoler, amiben szepen fokozatosan - kinel lassabban, kinel gyorsabban - elveszti az erzekelesi kepessegeit, a kontrolljat a teste felett, majd kataton allapotba kerul, amiben a tudata tiszta, de a teste mar nem engedeeskedik. mindenkinel eloszor a beszedkepessegek csokkentek, aztan jott a fokozatos benultsagba kerules, es vegul csak a szemek mukodtek. kulonbozo modszerekkel probaltaak kitolni a veg bekovezteet az emberek: ki enekelni kezdett, ki nyelveket tanulni, persze hiaba, mert az agy akkor is rohadt, es minden ujabb tunetnel, ami az allapotrosszabbodast jelezte, egyre ketsegbeesettebben kuszkodtek. en is benne voltam, es az elso komolyabb tunet a dadogas volt, majd az, hogy a mondatok masodik felet mar keptelen vagyok kimondano, hiaba van meg a fejemben. a legijesztobb ebben az emberek reakcioi voltak, akik hirtelen nsm .engem. lattak, hanem egy dadogos, ertelmetlenul beszelo es iszonyuan ideges valakit. az ismerosom, aki egy idosebb holgy volt, mar elorebb jart, es probaltuk viccel elvenni az elet az egesznek, es amig meg tudott, beszelni rola, hogy mi var rank. hogy erdemes-e targyakat gyujteni, es erdemes e ugyanigy embereket es emlekeket, hiszen elobbiek eltunnek, ahogy mi is eltununk, utobbiak pedig iszonyuan fognak fajni akkor, amikor mar nem marad mas, mint azokat megprobalni ujra atelni, de hiaba. es hogy mi lesz az az utolso emlek, ami velunk marad, amibe meg kapaszkodunk, vagy ami meeg itt tart minket, mielott – nem meghalunk, mert senki nem hal meg; hanem mielott rankzuhan az a sotetseg, ami letezik, de amiben mi mar csak az orokkevalosagig tehetetlenul hanyodo ures testek vagyunk, akarat, kepessegek, gondolatok nelkul, de a legfajobb emlekunk belenkegett kepevel es erzesevel orokre megatkozva.
