Az a vicces,
hogy mindig kiderül, hogy én valami elképesztően visszafogott és visszahúzódó életet élek. Kevés barátom van, rengeteg időt töltök (boldogan) egyedül, nagyon kevésféle élmény lehetősége tud annyira felkavarni, hogy tegyek is érte. Mindezt elfedik a látszatok, mert "te az a fajta nő vagy, akit észrevesznek" -- na jó, a korombelieknél már az is érték, ha egyenes derékkel jár valaki, nem kibolyhosodott pólót hord, és lendületesen halad valamerre :D Szervezek dolgokat -- mert megszoktam, hogy amit szeretnék, azt megcsinálom. Senki sem fogja helyettem vagy nekem megcsinálni. (juteszembe, ezen kicsit el is mázolódtam a minap. Voltam egy spéci boltban és elképesztő áron voltak lufik meg díszek meg ünnepi fiszfaszok úgyhogy bevásároltam, hogy úgyis lesz a szülinapom, akarok is csinálni valami összejövetelt, mégiscsak kerek szám, adjuk meg a módját. És egyszercsak egy pillanatra lebénultam. Hogy én már annyiszor terveztem meg készültem valakinek a szülinapjára, akit szerettem, de soha nem kaptam ajándékba ilyen készülést. Nem akarom torzítani a dolgokat, a barátaim mindig örömmel velem tartottak, és voltak akik akkor is velem tartottak, amikor szörnyen padlón voltam, és azok a Duna parti szülinapok örök emlékek, de mégis odafagytam egy pillanatra a színes lufis gondolák közé, hogy Jól van-e ez így? Egy pillanatra olyan szánalmasnak éreztem, hogy magamnak teremtek ünnepet. Aztán persze egy gyors korrekcióval beláttam, hogy a másik lehetőség az, hogy durcásan nem ünneplek, senkinek sem szólok, otthon maradok egyedül és készítek egy hatalmas transzparenst, hogy "na tessék, nem is szerettek, ugyehogy!" , aztán erre fogok emlékezni életem végéig. És persze számolgatom, hogy hányan köszöntöttek fel és abból mennyi volt a facebook automata. Az önsajnálat hatalmas csapda.) A vágyaim nagy része valami olyan, amit kurva nagy nyugiban, egyedül lehet csinálni. (nem arról van szó, hogy ne legyen ott a pasim se, vagy azért ne legyen egyáltalán, hogy egyedül piszmoghassak, de mindenképpen ijesztő gondolat, hogy valaki esetleg folyamatosan beszél hozzám) Azért is van ez az egész, mert magányos gyerek voltam és olyan dolgokat fejlesztettem ki, amik akkor megvédtek, most pedig megnyugtatnak. Hallgatok másokat, ide mennek, oda mennek, kapcsolatot teremtenek, belemerítkeznek a nyüzsgésekbe, mindenféléket tudnak mindenkikről (például a nevüket!) és millió kapcsolódásuk van. Az én életem meg így néz ki: megyek a csapatépítőre... a buszon odajön egy pasi, aki homályosan ismerősnek tűnik, köszön és a nevemen szólít. Tehát kolléga. Ha nem a folyosón látom, nem ismerem meg. És innentől kezdve beszélgetek, csacsogok, szórakoztató vagyok, kérdezgetem, válaszolgat, sétálunk a cél felé, nevetgélünk. Odaérünk és elengedem a csávót, beleolvadunk a csapatépítőbe, és én továbbra sem tudom a nevét. Nekem nem gond 15 percig rendkívül barátságosnak és szórakoztatónak lenni. De nekem ez nem jelent kapcsolódást, csak lefut egy program. Csapatépítön jönnek emberek, meséljek erről meg arról, mert hallották, hogy csinálom és hogy van az. Mesélek, nevetnek, én is kérdezgetek, mesélnek, és az eszemmel tudom, hogy most éppen épül valami, egy jó emlék, egy közösségi élmény, és én beleteszem magam. De ha megkérdezné valaki, nekem pont ugyanilyen jó lett volna otthonmaradni. Vannak dolgok, amiknek az élményét teljesen át tudom érezni amikor mesélnek óla. Valaki körbetekerte a Balatont -- én nem vagyok bringás, de még a vádlimban is érzem az erőfeszítés gyönyörűségét, az arcomon a szelet, a napsütést, a látványokat, a Balaton szagát. És amikor valaki arról mesél, hogy buliztak és mentek ide meg oda, kocsmáról kocsmára és milyen baromi jó volt, akkor csak valami ürességet érzek, hogy mitől volt jó? Én ezt nem ismerem. Ezeknek a laza kötődéseknek az örömét, az idegen tömegben sodródást én nem ismerem és nem is élveztem soha.
Amúgy, az egész gondolatsor onnan jön, hogy mondja az udvarlóm, hogy ő elég visszafogott meg introvertált, aztán megy egy haverjához a könyveiért, aztán két este után egy másik haverjához, aztán ma meg délelőtt makettkiállításra a legjobb barátjával, este meg mozibamegyünk. Tetszik nekem, hogy mozog, vannak kapcsolatai (tehát tud kapcsolódni), van érdeklődése, hobbija és nem otthon ül várva a halált, ami mindjárt itt van már uszkve 40 év, jobb felkészülni... :D :D, de akkor milyen is amikor valaki visszafogott meg introvertált meg zárkózott? Visszafogott: legalább három randiig nem mondja ki, hogy meg akar dugni? Zárkózott: nem szívesen beszél belső dolgokról kivéve a tumblren, mert ott az összes maszturbációt? Introvertált... na, ezt legalább tudom, introvertált az, aki feltöltődni inkább egyedül tud, míg az extrovertáltaknak a feltöltődés az más emberekkel történik. Szóval semmi köze ahhoz, hogy valaki hogyan vagy mennyit kommunikál. Szóval egy jól kommunikáló introvertált vagyok, aki még magát is megtévesztette, nemhogy másokat :D
