BÚCSÚ HÉTESÉSTŐL Volt egyszer hét vízesésem, Mind a heten elapadtak. Elnémult híres robajuk, s így Az indiánok porrá zúzott emlékezete Sem okoz immár fejfájást. Guaira királyi városának spanyol halottai, A felfedezők hamvai és a kialudt tüzek Mellé társul mostan Az embernek, a Föld urának keze által Megfojtott vizek hét kísértete. Itt egykoron a ragyogó természet Hangjai visszhangoztak, s az álmok Színművei záporoztak, S mindez ajándékul az embernek. A megtestesült szépség volt ez, csodás festmény Vízesésbe és párafelhőbe burkolózva, Mit az emberfia kéjelgő tekintetével habzsolt, Amire ő megmutatta s nyújtotta minden meztelen báját. Legyen az bármely távoli egyiptomi és asszír kultúra, Semely építészet, mérnöki vívmány Nem lehet képes ilyen műremekre. És megszűnik mindez A technokraták komisz munkájával. Itt hét vízió, hét folyékony Szobor Oszlik szét a számítógépekben Egy olyan országban, mely elhagyja emberi arcát, Hogy lelketlen üzlet legyen, semmi egyéb. A mozdulatból börtön válik, A nyüzsgésből üzemi Csönd: Vízierőmű projekt. Gyerünk, minden komfortot adjunk meg, Amit a kiszámlázott villany és energia biztosít, Annak kárára, minek sem értéke, Se menekvése nincs. S így tegyük koldussá életünket, Miközben a gazdagság perverz illúziójában tespedünk. Hét vízcsorda, hét fehér bika A milliónyi meg milliónyi másik fehér bika között Mind elmerülnek a nagy tóban, de a mély űrben Mi formában lesznek majd, mi marad más A természetből, csak a mozdulatlan fájdalom, A fojtó cenzúra És a gonoszság, amit az idő hoz felszínre? Jöttek idegenek és jöttek mindenféle brazil testvérek, Jöttek, hogy megnézzék. De nem azért, Hogy megőrizzék ezt a ma búskomor, színes képeslap Művét a természet alkotóerejének, Jöttek, hogy láthassák még szertefröccsenő mivoltát, A habzó düh szivárványos könnyeit, Ahogyan szaladnak, repkednek körbe-körbe A szétroncsolt függőhidak És a hiábavaló búslakodás közt, Mert nem létezik itt már lelkiismeret, Az égető és meggyónt önvád. (Hiszen vállaljuk a felelősséget, igen! A Nagy Brazíliát építjük mi itten, biza’!) Satöbbi, satöbbi, satöbbi… Volt egyszer hét vízesésünk, És nem tudtuk, nem, nem tudtuk hogyan szeretni őket, Így mind a heten meghaltak, És mind a heten elillantak a légben, Hét kísértet, hét bűne ez Az élőknek, kik kioltották az életet, Ami soha nem születik újjá már.
Felbuzdulva februári fordítói sikeremen ugyanattól a brazil költőtől, Carlos Drummond de Andrade-tól magyarra ültettem azt a szabadverset, ami 1982. szeptember 9-én jelent meg a Jornal do Brasil napilapban. A verset végig nagybetűkkel szedték és egy teljes oldalon hozták. Az Itaipu gátjait egy hónappal később, október 14-én zárták le. Október 27-én már nem látszott többé a világ addigi legnagyobb hozamú vízesése. Az őslakosok rituáléval búcsúztatták a teremtő alkotását. 1982-92 között az őshonos erdők 52%-a tűnt el a víztározó feltöltése következtében. Az erőmű hivatalos üzemkezdete 1984. május 5-én volt.
