Csend van, amikor rád gondolok. Nem a hiány csendje ez, hanem a tiszteleté. A pillanaté, amikor egy mécsest gyújtunk, és csak nézzük, ahogy a láng csendesen pislákol. Nem szól hozzánk, mégis mesél. Rólad szól. A mosolyodról, a hangodról, a jelenléted melegségéről.
A gyertya lángja kicsi, mégis erős. Nem űzi el a gyászt, nem tűnteti el a fájdalmat. Nem hoz vissza téged. De mégis rengeteget jelent. Egy halk, szelíd üzenetet hordoz: nem felejtettelek el.
A szeretet, amit adtál, most ebben a fényben él tovább. És minden alkalommal, amikor meggyújtom, kicsit közelebb kerülök hozzád. A gyertya nem tudja az időt visszafordítani, de őrzi a múlt szép emlékeit. Ami te voltál.
Mert a fény nemcsak világít – őriz. Melegen, csendesen, hűséggel. Ahogy én is őrzöm az emlékedet.
És amíg ez a láng pislákol, valami mégis él: a bennem élő szeretet, ami örökre megmarad.
Vigasz a léleknek
