Minden Londonban élő ember megkapta ezt már több, mint elégszer: és.. milyen kint? Érthető kérdés, ezer féle dolgot lehet hallani, nyilván reális(abb) képet szeretne kapni mindenki és erre mi lehet jobb forrás, mint egy ember, aki a lehető legtöbbet töltötte ott. De erre a kérdésre is annyi válasz van, mint amennyi ember. Kismilió dologtól függ a választ adó véleménye. London melyik részén él? Milyen emberekkel van körülvéve? Milyen munkahelyen dolgozik? Szereti a munkáját? Az otthoni életéhez képest mekkora ugrást tudott elérni? Felfelé, vagy lefelé ugrott? Hogy viseli a multikultit? Egyátalán konkrét céllal ment oda, vagy csak úgy hozta a sorsa? Megint csak a magam nevében tudok beszélni (a fent említett tényezők miatt is nonszensz lenne Zsuzsi nevében is beszélnem), de számomra ez egy klasszikus teher alatt fejlődés volt. Lelkileg és emberileg egészen mélyen voltam, amikor elhagytuk a Magyarország vége táblát, számomra valahol már a munkahely(ek) általi, életemre erőszakolt rendszer léte is lényegi változást hozott. Az, hogy megtanultam (többé-kevésbé) befogni az arcom, amikor szükség van rá, már megérte. Megkomolyodtam volna? Persze, de ez valószínűleg a korom miatt is várható volt valahol, 27-8 évesen kerültem Londonba, most vagyok 33. Letörtek a fölösleges szarvaim, most vak tini lendület helyett ésszel próbálom elérni a céljaimat.
Ha valamire jó London, akkor az az, hogy betörje a túl nagyra nőtt arcokat, feltéve, ha elég sokáig bírják ott a gyűrődést. Kihullik a maradék hajam is, ha valakitől azt hallom, hogy 1-2 évet tengett-lengett valahol, 98%-ban magyarok között, zabálva a smack levest és folyamatosan 167 órázva gürizett mosogatóként, hogy utána hazamehessen streamelve nézni a Barátok Köztöt a 17 szintén magyar (és 8 lengyel) SZOBAtársával valahol Bruce Grove és WoodGreen között félúton egy retkes házban, amit egy bolgár landlordtól bérelnek feketén. Ezek az emberek nem ÉLTEK Londonban. Ezek az emberek odamentek önkéntes rabszolgának a nagy lóvé reményében, aztán hazamentek elmesélni, hogy milyen szar volt, amiért úgy érezték magukat, mint egy lemerült duracell elem, amit egy Union Jack mintás nyuszi seggébe tömködtek a gonosz angolok, ha akarták ha nem. De persze ha megkérdezel egy ilyen embert, hogy merre járt a városban, vagy neadj’isten Anglián belül, akkor nem tud elmondani többet, mint a Big Bang Kastéj, meg Tówel Bridzs. Ja meg Kamden Tón, ahol azok az alteros dógok vannak. “Há én nem ezé’ jöttem ide! Én pénzt akarok keresni aszt jóvan! Szarok én ezekre, hüje angolok! Amugyis, miért beszéljek én angolul, ők se beszélnek magyarul! Höhö!” Aztán csodálkozunk, amikor magyar szó hallatán az ember behúzza a kapucnit és feltekeri a zenét a fülesben.
Tisztázzunk valamit. London alapvetően élhetetlen. London nem JÓ. London hatásos és működik. Ha kibírod.
Nekünk is működött. Teljesebb emberként jöttünk haza. Olyan perspektívákat tudhatunk magunkénak, amiket sehol máshol nem tudtunk volna megszerezni. Egész egyszerűen nincs még egy olyan közeg, ahol ilyen félelmetes mennyiségű és intenzitású inger éri az embert egyszerre. Aztán persze idővel rájön az ember, hogy ez az egész egy végtelenül profin összehegesztett illúzió, ami arra lett kitalálva, hogy a (magunkfajta) “átutazókat” felhasználja a rendszer fennmaradásának érdekében. Another brick in the wall. Ezek vagyunk a vegytiszta kapitalizmus húszabáló gépezetének tűéles fogaskerék agyarai között. Egy csepp olaj, amitől tovább nyikorog ez az elbaszott gépszörny. Mert végülis milyen ingerekről beszélünk, amikor nem csinálsz mást, mint felkelsz, bemész dolgozni (gyalog jársz munkába? Megfogtad az isten lábát, mert 1; nem költesz utazásra 2; nem baszod el az életed utazással), lenyomod az X órát, hazamész ugyanazon az úton, megnézel egy aktuális valamit a tévében, kajálsz egyet, elmész aludni, alig alszol valamit, majd kezded elölről. Egy ideig még tetszik is egy picit. De hát ez a “rendszer”, ez “normális”, “ez az élet”, “ilyen a felnőttkor”. Bullshit. Mire felfogod, hogy valami birizgálja az agyad elfeledett barázdáit és satuféket nyomsz egy pillanatra, hogy márpedig ÉN MOST MEGÁLLOK ÉS KÖRÜLNÉZEK, rájösz, hogy eltelt egy év. Vagy kettő. Vagy 5. Majd ha megpróbálod az ujjaid között elpergő időhomokot megfogni csak egyetlen egy pillanatra, megérted, hogy megfoghatatlan ideje nem csináltál SEMMI olyat, amit TE akartál, nem pedig KELLETT. “Nincs rá időm”, “messze van”, “holnap dolgozni kell és kemény nap lesz”, “tegnap dolgoztam és kemény nap volt, semmi erőm sincs rá”. Jogos (?) kifogások ezrei dőlnek ki az ember szájából, miközben még a tüneti kezelésre sincs érkezés. Mesterséges megoldásokkal próbálod aládúcolni a széteső házat: oké, legalább hetente egyszer elmegyünk _valahova_, ahol még nem voltunk. Na jó, kéthetente. Oké, havonta legalább egyszer. Oké. Néha.
Sokan azt mondják, hogy nem lehet igazi barátot találni, ha nem egy nyelvet beszéltek. Ez szerintem baromság. Én találtam, többet is. De hogy tartasz fenn egy baráti kapcsolatot, ha átruccanni egymáshoz egy-másfél óra, csak oda? Hogy passzírozod bele az amúgy is millió helyen recsegő-ropogó életritmusodba azt a három órás projektet, hogy láss valakit 1-2 órára? Ahhoz egy szabadnap kell, nem? De akkor meg inkább otthon fetrengenél végre, hogy pihenj egy kicsit. A szociális élet szemszögéből látszik csak az igazi értelme annak a mondatnak, amit rengetegen használnak Londonra: “ahány templom, annyi falu”. London nem egy megacity. London egy olyan faluközösség, ami kvázi elszeparáltan él önmagától. “Lokálpatrióták vagyunk”, mondják az angolok. “Büszke Crouch Endi vagyok!”, “büszke Muswell Hilli vagyok!”. Egy nagy büdös lószart, csak nincs IDŐD és energiád kimozdulni onnan, ezért inkább ideológiákat kötsz a beszűküléshez. Ezer meg ezer dolog miatt szorulnak be emberek munkahely-lakás-bolt Bermuda háromszögekbe, amikből iszonyú munka kitörni néha egy-egy szippantásnyi friss levegőért. Ha pedig nem figyelsz és ottragadsz egy ilyenben, gyakorlatilag azt csinálod, amit el akartál kerülni: beszűkülsz. Londonban. Egy tizenikszmilliós városban. Bizarr, nem? Az élettered a szobádra zsugorodik, mert egydül lakást fenntartani kb lehetetlen, ha csak nem dolgozol olyan helyen, amilyen helyen 100-ből 99 ember nem dolgozik. A fél életed elköltöd utazásra, lakhatásra, közben arra már nem marad (elég) pénzed, hogy olyanra is költs, amitől azt érzed, hogy élsz. Mert London nem drága. London kibaszott drága. London embertelenül drága. De még mielőtt elkezdenél forintosítani, megkérlek rá, ne tedd. Teljesen fölösleges. Más a kereset, más a fizetések közötti arány, más arányban költesz lakhatásra, bérletre, kajára, ruhára, adókra, mindenre. Annak, hogy mennyit keresel, csak ott azon a helyen van realitása. Mindenhol máshol értékes információ nélküli üres szám. A lényeg végül csak az, hogy jól érzed-e magad a bőrödben. Ha nem érzed jól magad, semmi értelme a harcnak. Ha jól érzed magad attól amit csinálsz, vigyorogva fogsz beledögleni is akár.
Szóval.. Miért jöttetek haza?
Honvágy? Nem, nem volt honvágyam. De azt, hogy mit is jelent igazából a honvágy, nem szeretném definiálni. Ami hiányzott, hogy azt érezzem, élek. Hogy azt érezzem, vannak emberek, akiknek fontos vagyok és akik fontosak nekem, ráadásul találkozni is tudok velük rendszeresen. Az is hiányzott, hogy olyan munkát tudjak végezni, aminek értelmét is látom. Nem csak önfenntartás miatt csinálom, hanem azért, mert HISZEK benne. Azért csinálom, mert ÉN AKAROM csinálni. Azért is jöttem haza, mert a bennem lévő kreativitás elhaló sikolyai már annyira elhalkultak, hogy néha azt gondoltam, végleg elpusztult bennem minden világmegváltó tenniakarás. Ha valami tartotta bennem kint a kreatív lelket, akkor az a Slimelight volt és az ott megismert barátaim. Ők voltak azok, akik nem hagyták, hogy az a robotvilág teljesen elfújja a gyertyámat. Hazaérkezve azt is megértettem, hogy a kettő nem megy egymás nélkül. Csak (sic!) a londoni tapasztalataimmal együtt tudom igazán kihasználni a bennem lévő alkotási vágyat. Anélkül csak az az ész nélküli, de lelkes közösségszervező tini lennék, aki voltam 2010-ben.
Szeretlek London. De gyűlöllek is. Olyan vagy, mint egy önkéntes munkatábor, amire az van kiírva, hogy a munka nemesít. Egy gyönyörű útvesztő vagy, amit tudni kell pont jókor befejezni, mielőtt végleg elvesznék benned. Azt hiszem mi pont jókor találtuk meg a kiutat. Kábítószer vagy, ami minden dózis után ad valamit, de közben testileg és lelkileg elsorvaszt. Ha megtalálod azt a pontot, amikor már nem ad többet, de még abba tudod hagyni, tiéd a fődíj: egy teljesebb, jobban funkcionáló önmagad.
Ps.: mit csinálunk most? Zsuzsi az Emarsys-nél dolgozik office creative munkakörben (elég menőn hangzik, nem? Hát még egy olyan cégnél, aki mesterséges intelligenciát fejleszt!). Nálam pedig visszaköszön a zene, két fronton is: promoter (értsd.: kreatív mindenes) lettem a Supersonicnál, ahová a lelkem mindig vissza-visszahúzott (erről bővebben itt beszéltem a Soundhead-en), hétközben pedig a ShowService-ben, egy Pioneer márkaszerviz + fény-hang-színpadtechnika szervizben vagyok ügyfélszolgálati munkatárs, azaz körül vagyok véve zseniális dj, hang és fénykütyükkel és kontaktban kell lennem mindenkivel, aki a szakmában szolgáltató. Ideális, nem? :)
-Tibi
areudirty
origamiaround
yousharknotpass
janainaart
annaxmalina
titsay
gummygunk
stormborns
snowghoul
germansingergirl
