Simon Márton: A rókák esküvője
Amikor állsz a buszon vagy villamoson, és megérzed,
hogy az ablakokon csak verejték, a Nap megállt, hogy körülötted mindenki
rég halott, és többé nem szabadulsz innen, az a rókák esküvője;
Amikor tövig vagy valakiben és a füledbe folyik a nyála,
amikor a tapéta virágai elkezdik felzabálni egymást, amikor nagyon
kedvesen, belülről rágnak szét, az a rókák esküvője;
Amikor részegen egy liftben alszol, az évgyűrűket mintázó,
koszos falat simogatva, mert hiába nyomod a vészjelző gombot,
nincs válasz, pedig valójában be sem ragadtál, az a rókák esküvője;
Amikor vágsz egy darabot a combodból és egy tányéron
odateszed elé, ahogy csámcsog, ahogy az állán a vér,
ahogy a pólóján átütnek a mellbimbói, az a rókák esküvője;
Amikor azt a furcsa gyerekdalt dúdolod fogmosás közben,
amiben egy róka úgy siratja a kedvesét, hogy ajtó voltál,
megettelek, most nincs hová mennem; na, az az;
Amikor egy fekete, benzinszagú erdőről kéne beszélned,
de csak állsz és nevetséges vagy, hazug és kicsi,
az, pontosan;
Amikor arra ébredsz, hogy sok hektárnyi napraforgó ég a sínek mentén,
az álló vonat, a fülke enyhe húgyszaga, a neon apátiája,
a pupilláid csöndje, a szád földíze, igen, ennyi;
A köd szétúszó fényfoltjai egy napkelte előtti ligetben.
Egy remegő kézben remegő tűz. Egy ég zúgása. Egy arc ellentéte.
Egy nyelv, amiben az ajándék és a büntetés ugyanaz a szó.
origamiaround
gracieabrams
