Miért félsz annyira attól, hogy elhagynak?...
Mert az a ház, ahol felnőttél, időnként inkább emlékeztetett harctérre, mint otthonra. Ahol megtanultál tojáshéjakon lépkedni, és esti mesék helyett hangulatokat olvasni.Lehet, hogy nem minden este volt ilyen.Lehet, hogy voltak jó napok.Olyan esték, amikor együtt vacsoráztatok, és úgy tűnt, minden rendben van. Amikor nevettetek, játszottatok, beszélgettetek, és te azt érezted, hogy szeretve és biztonságban vagy.
És lehet, hogy volt, amikor hirtelen, mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna át, valaki felkapta a hangját.
A hangulat megfagyott.
És már megint ott volt az a veszekedés, a tányércsörgés, az ajtócsapódás.
És te csak ültél ott – megmerevedve, sírva, tehetetlenül.
Túl kicsi voltál ahhoz, hogy közbelépj.De elég érzékeny ahhoz, hogy mindent magadra vegyél. És lehet, hogy téged szerettek a szüleid, de egymással harcoltak... És közben megfeledkeztek rólad.
Ez az a dinamika, ami beléd írta: hogy a szeretet nem megbízható. Hogy bármi bármikor elromolhat.
Hogy nem jó hangosnak, érzelmesnek lenni; nem jó, kimondani, amit gondolsz...mert akkor az, akit szeretsz, elhagyhat...
És most... amikor valaki távolodni kezd, később válaszol, teret kér vagy dühös lesz te kétségbe esel...
Pánikolsz.
Nem azért, mert nem bízol a másikban... hanem mert sosem tanultad meg, milyen az a szeretet, amit nem kísér a szorongás, félelem.
Azt tanultad meg, hogy a biztonság ideiglenes. És hogy ha nem vagy tökéletes, akkor magadra maradsz.
De most már felnőtt vagy. Nem a gyermekkori tapasztalataidhoz kell igazítanod az életedet hanem a saját érzelmi szükségleteidhez.
