amikor meghalok (részlet)
Amikor meghalok majd, a barátaim ne temessenek, csak hamvasszanak el és hallgassák meg Mozart Lacrimosáját, lehetőleg élőben.
Akkor most maga most meg akar halni?
A pszichológus, akihez inkább kötelességből járok, mint kedvtelésből, mélyen néz rám. Öreg tekintetében aggódás.
Ha meg akarnék halni akkor már rég nem lennék itt – kontrázom. Csak szorongok. De nem akarok meghalni. Vagyis, igen, de a halál elkövetése is szorongással tölt el. Nem akarok szorongani.
Félek, hogy pótolható vagyok neki. Ha meghalok, vessék a tűzbe őt is.
Mit gondol, mikor fog meghalni?, kérdezi, egy kis csönd után. Majdnem kinevetem.
Ötven és hatvan év között. Legvégsőbb esetben hetven.
De. De úgy igazán mégsem.
A meghalás tudata gyávaság lenne?
Nem is az. Tudja, a meghalásnak részei vannak. Ha felkötném magam, meg kellene terveznem a lépéseket: egy megfelelő magasságú széket kell keresnem, egy megfelelő vastagságú, jól köthető kötéllel, amibe belebújtathatom a fejemet. Ha gyógyszert vennék be, sokat kellene bevennem, de mennyi az a sok, ami pont nem kevés? Mennyitől mossák ki a gyomrom, hogy újból kinyissam a szemeimet? Aztán ott van az érfelvágás. Az valahogy nem menne. Nem bírom a vért. De tudja, ha el is kezdeném csinálni, például az első variációval, akkor is úgy csinálnám, hogy még észre tudjanak venni, és, hogy meg tudjanak menteni. De az is kérdéses, hogy valóban megtenném-e önmagam felkötését. A széket odahelyezném, talán rá is állnék, de utána mégis leszállnék róla, a széket visszatenném a helyére, a kötelet talán kidobnám, vagy cafatokra késelném, meg ne próbáljam többször.
Attól félek, pótolható vagyok. És mégis megtenném, mert pótolható vagyok.
andulkaphoto
kianamaiart
dailybridgerton
