Ebben a fél percben elmondhatnám, amit ilyenkor szokás: azt, hogy a valósággal való esetleges egyezés csupán a véletlen műve… ha igaz lenne. Úgyhogy inkább nem mondom el, de nyugtasson meg mindenkit az, hogy valószínűleg nem róla van szó, és nem is ismeri a címzettet.
Elmondanám, ha nem unnád.
Ha nem szállt volna fejedbe a… munkád,
ha egyenrangú partnerként kezelnél minket,
ha nem kéne mindig a sebeinket
nyalogatni minden „párbeszéd” után.
Tudom, egyszer volt Budán
kutyavásár. Hát nálad egyszer se.
„Küzdjé’magadé’, védd meg az igazadat”…
Na peeersze.
Hát kinek legyen itt mersze
szóra nyitni a száját;
hát mért csodálkozol, hogy inkább az irháját
menti mindenki, hogy megúszásra játszunk?
Mondd csak, hiszel a pszichológiában?
Vajon mit jelent, hogy mostanában
valahogy eltűnt mindenről a glória,
hogy elírtam azt, hogy pedagógia,
s mikor rám meredt a pedagőgia ezzel a skizofrén ó-val,
az már meg sem lepett. Hát szóval
„hozzám már hűtlenek lettek a szavak”.
S újabban talán Timon és Pumba
is meggondolná, hogy inkább
rumba fojtsa bánatát, ha nekem lennének…
Fülembe zúgja átkaim az ének:
Hakuna matata…
A kurva anyádat –
milyen gyönyörű szó!
A kurva anyádat,
ez vérlázító…
Ez vérlázító,
hogy papolni mersz még a motiválásról,
miközben mindenki maga elé mered –
a regresszió ékes példája,
az autokrácia diszkrét bája,
hogy újra elhisszük: aki nem lát,
az nem látszik.
Hogy nem sül le a… zarcodról a bőr!
Tanár vagy, de egy ellenőr
ezerszer kedvesebb nálad.
És mi ez az önsajnálat?
Tényleg azt hiszed, hogy van olyan óra,
ami csak azért katasztrófa,
mert a hallgatók eleve le se szarják,
pedig hát igazán a javukat akarják:
a tanszék, a tanár, a tanegységlista…
Csak hát a diák, az nihilista.
Te tényleg ezt hiszed?
Már csak egy utolsó kérdés, aztán befogom a számat.
A „tükröm, tükröm” hogy végződik nálad?