One of the most anticipated comebacks of the year turns out to be a big disappointment. Wildflower is vague and uncertain. The album itself awaits for the magic to happen instead of making it happen.
Az eredeti, Hanoi utáni útitervet át kellett kicsit írni. Úgy döntöttünk, hogy ahová elmegyünk Vietnámban, ott nem fogunk rohanni, hanem szépen nyugodtan megnézzük. Ennek ára volt, ugyanis több izgalmas helyet ki kellett húzni a listáról, mint például Hue-t, a volt fővárost, vagy a nagyon sok, nagyon izgalmas nemzeti parkot.
Hanoiból egy nagyjából 16 órás buszúttal meg is érkeztünk következő állomásunkba, Hoi An-ba. Előzetes félelmeink ellenére a választott busztársaságunk teljesen oké volt, simán lehetett aludni a fekvős buszokon, párszor még működő wi-fi is volt ezeken. Ja és most már tapasztalati úton bizonyított tény, hogy a vietnámiak kevesebbet hánynak buszokon, mint a burmaiak.
Hoi An-t pár nagyon hangulatos utca és nagyon jó éttermek teszik különlegessé. A város a 15. és a 19. század között az egyik legfontosabb kikötőként működött a környéken, ráadásul utána túlélt minden háborút. Amellett, hogy egy kicsit Szentendre ugrik be először az óvárosról (jó, nagyon kicsit), inkább akkor járok közelebb az igazsághoz, hogyha azt írom, hogy Hoi An nagyjából Brugge ázsiai megfelelője abból a szempontból, hogy különböző vízügyi változások következtében még annyira sem marad fontos sem Brugge, sem pedig Hoi An, hogy valaki bombákat pazaroljon rájuk. (Mondjuk Szentendre sem.)
Azon kívül, hogy esténként óvatosan kellett az utcákon sétálni, nehogy valaki kiszelfisztikkezze az ember szemét, nagyobb panaszunk nem lehet a városra. Annak ellenére, hogy az épületek többszáz évesek nem egy skanzent csináltak az egészből, hanem mindenhol éttermek / kávézók / I love Hanoi pólóboltok vannak, ami határozottan jobb hangulatot csinál, mintha az ember egy városnyi múzeumban sétálgatna. Maguk a klasszikus értelemben vett látványosságok minket különösebben nem nyűgöztek le, viszont tényleg nagyon élveztük azt a 3 napot, amit itt töltöttünk. Ehhez sokat hozzáadott, hogy nagyjából 20 perc biciklizésre egy nagyon kellemes és csendes tengerpart található, ami miatt azért eggyel veri a környezet Szentendrét. Jó. Lángos nincs.
Hoi Anból úgy döntöttünk, hogy Da Lat-ba megyünk, ami Vietnám válasza a maláj Cameron Highlands-re, csak itt a tea helyett a kávé a fő biznisz. Nem volt rossz egy kicsit hűvösebb helyen lenni, meg viszonylag érdekes volt egy vietnámi vezetővel körbenézni, hogy a helyiek miből élnek a környéken, de őszintén szólva ez volt az egyetlen állomás az egész út alatt, amit utólag nem tennénk bele. Azért azt megjegyezném, hogy amikor már nagyon elegünk lett abból, hogy az elezőtes nagy elvárásokkal ellentétben egyszerűen nem tudunk normálisat enni Vietnámban (ez a vega fogásokra vonatkozik, húsokról nem tudunk nyilatkozni), akkor beszabadultunk egy olasz étterembe, ahol olyan jó pizzát ettünk, amit nem is tudom, hogy mióta nem. Ja meg voltunk egy gyönyörű és nagy vízesésnél is ( Elephant Falls) nem messze DaLattól, ahol kicsit csúsztunk másztunk, amíg lejutottunk meg aztán vissza fel. Végülis nem is volt rossz Da Lat, szimplán annyiról volt szó, hogy ha az ember hosszabb ideig utazgat, valahogy magasabb lesz az ingerküszöbe.
Da Lat-ból Mui Ne-be mentünk azzal a nem titkolt szándékkal, hogy 3 napig nem csinálunk semmit a tengerparti heverészésen kívül. Erre nem az elsőszámú célpontot, Nha Trang-ot választottuk, hanem a másodikszámút, Mui Ne-t, mert itt baromi jól kinéző homokdűnék vannak a falun kívül. Na ezekhez a dűnékhez nem sikerült eljutnunk, mert annyira lusták voltunk, hogy a tengerparti szállásról is csak egyszer jöttünk ki naponta, amikor egy kicsit sétáltunk fel-alá a parton a naplementében. Szóval Mui Ne-ről nem tudunk nyilatkozni, a szállásunk és a part viszont 10/10 volt.
Itt már eléggé vége-hangulatunk volt, pedig hátra volt még Ho chi minh, rendes nevén Saigon, amit én másodszorra is nagyon élveztem, a többiek meg előszörre. Itt a szállásunk egy kávézó korábbi raktárában volt kialakítva és egy koszos mellékutcában volt a bejárat. Én nagyon élveztem, a többiek meg kicsit. Saigon még mindig az a város, ahova a legszívesebben költöznénk, ha innen le kéne lépni valami miatt, de még Ázsiában maradnánk. Gyarmati épületek, nagy terek, kedves dél-vietnámiak, több vega opció. Saigon nagyon próbálkozik, hogy a régió metropolisza legyen, mert tulajdonképp csak viszonylag messzebb vannak ilyenek (Bangkok, KL, Hong Kong) és ez elég jól megy neki úgy, hogy közben megtartja az elég jellegzetes Vietnám jellegét. Ami nekem múltkor kimaradt, viszont most nem, az a háborús múzeum volt, ahol kommunista diktatúra ide, amerikai borzalmak oda, meglepően korrektül mutattták be a háborút mindkét oldalról. Nem egy szívderítő élmény az emberi szörnyűségek ilyen alapos és köntörfalazás nélküli bemutatását végigélni, viszont talán így kerülhet az ember legközelebb ahhoz, ami valójában volt. Ilyen élményt eddig talán csak a jeruzsálemi Yad Vashem tudott adni. Nem is voltunk nagyon jókedvűek aznap.
Három saigoni nap után kimentünk a reptérre és közel hat hét után visszajöttünk KL-be. Ami az egyik legjobb dolog volt az egész utazásban az az, hogy az a hányinger, amit az ember Kőbánya-Kispestnél kezd el érezni befelé Ferihegyről, annak nyoma sem volt ide visszajövet. Jó volt ide hazajönni. Először éreztük, hogy otthon vagyunk itt.
Visszaérkeztünk Kuala Lumpurba az első hosszabb túráról, ami annyira sűrűre sikerült, hogy nem is próbálom bepréselni egy posztba az eseményeket, hanem nagyjából heti bontásban beszámolok, mert van miről. Első állomásunk Myanmar, azaz Burma volt, amit én szinte remegve vártam, mert mindenki, aki volt már, az azt mondja, hogy ez most nagyjából az utolsóutáni pillanat, amikor el lehet kapni egy országot, akkor, amikor még nem lepik el a túrista-hordák és az ehhez kapcsolodó áremelkedés / hiénák / rendes vonat / Starbucks.
A tavaly megtartott első - relatíve - szabad választásnak köszönhetően elkezdett nyílni az ország, és egy kicsit nagyobb lett a mozgástere a katonai juntán kívüli politikai pártoknak is, azon belül is főleg az elsöprő többséggel nyerő, Aung San Suu Kyi, Nobel-békedíjas vezető fémjelezte NLD-nek. Aung San Suu Kyi egyébként olyan szintű általános imádatnak örvend, hogy a Jóisten és Orbán Viktor kézenfogva járhatnának hozzá különórára. Persze ha nem számítjuk egy déli régióban, nagyjából koncentrációs táborban élő rohingya kisebbséget, akik hiába reménykedtek, hogy az NLD hatalomra kerülésével javul a helyzetük. Tovább árnyalja a képet, hogy pont mialatt kint voltunk érkeztek a hírek, hogy az NLD kényelmesen beleült pár a katonai junta által hozott eléggé antidemokratikus törvénybe, és előszeretettel korlátoznak gyülekezést, ellenvéleményt, akármit. Egy olyan országról beszélünk egyébként, ahol olyan agyrém törvények voltak, hogy ha 6 ember van egy társaságban, akkor már nem lehet politikáról beszélni. Mondjuk nem is volt nagyon érdemes, mert 6 emberből valószínüleg az egyik úgyis besúgó volt. Ezt, és megannyi apró részletet egyébként a mindig mosolygós, nagyon jófej hsipaw-i túravezetőnktől, Zozo-tól tudtunk meg, de inkább kezdjük az elején.
Mandalaybe érkeztünk, ami nagyjából az ország középső részén van és így monszun idején a legkevesebb csapadékot kapja. A városról az egybehangzó internetes közvélemény szerint nem sok minden van a mocskon kívül, ami nagyjából igaz is, de mi ennek ellenére baromira szerettük. Tényleg nincs ott sok minden, csak elképesztő mennyiségű jófej myanmari. Tényleg, szinte szürreális, hogy amíg a katasztrófális 20. század egy egész kitermelt egy teljes búvalbaszott régiót Kelet-Európában, addig itt, ezek a szintén katasztrófális állapotokban élő emberek, hogyan reagálnak az egészre. Hát úgy, hogy ilyen kedves emberek egyszerűen nincsenek. Persze nem lehet általánosítani, de Burmáról nem csak nekünk az a véleményünk, hogy itt élnek a világ legjobbfej emberei, hanem a nálunk sokkal többet-látottabb utazósblogok és utikönyvek szerint is így van. Szóval Mandalayra visszatérve, tényleg nincs itt sok konkrét látnivaló egy-két korrekt sztúpán kívül a domboldalban. És azok is azokat tudják lenyűgözni, akik még nem láttak ilyet előtte. Szóval nekünk bejött.
Másnap hajnalban indultunk is tovább, hogy egy könnyed 12 órás vonatúttal eljussunk Hsipawba, ami a Shan tartomány északi részén helyezkedik el és jó kiindulópont különböző túrákhoz. A vonatút maga is legendás, az első 4 órában, nagyjából 5 km/h-val döcög, minden megállónál egy csapatnyi asszony nyújtogatja be a sokféle gyümölcsöt, tésztát és instantkávét, ráadásul az út ⅔-ánál a vonat átgurul a legendás Gokteik viadukton, ahonnan tényleg elképesztő kilátás van. És az is elképesztő, hogy ezen a rozoga tákolmányon naponta kétszer átmegy egy vonat. Szomorú adalék, hogy általában ide járnak öngyilkolni a fiatal lányok mindenhonnan a térségből, akik teherbe esnek házasság előtt és nem bírják elviselni a szégyent. Nade a vonatút végül csak 11 óra volt és egy percét sem untuk, elképesztő hangulatos végigmenni a burmai tájakon.
Még aznap este lefoglaltunk a méltán híres Charles hostel előtt egy túrát, és mivel viszonylag aktívak voltak több helyen is a környéken a Shan felszabadító hadsereg gerillacsapatai, ezért a nagyjábóli egyetlen lehetséges útvonalra vállalkoztunk.
Myanmar azért is jó, mert nincs tele túristákkal, és valahogy ide még a “minőségibb emberek” jönnek, ha szabad ilyen csúnyát mondanom, de tényleg elég nagy volt a különbség az itteni és a vietnámban szembejövő közönség között. Egy francia, egy új-zélandi figura és egy angol lány mellett mi hárman voltunk csak a csoportban és Zozoval, a helyi vezetővel kiegészülve nagyon jó hangulatú túra volt. Két napot mentünk a gyönyörű tájakon, amiknek elképesztő hangulatot ad a vörös föld a zöld minden árnyalatában megjelenő növényzettel és a jófej vizibivalyokkal együtt. Ráadásul nagyon szép időnk is volt, szóval már az elején úgy voltunk, hogy ezt nagyon nehéz lesz überelni. Egy kis hegyi vendégházban aludtunk, ahol a helyi asszonyság főzött ránk elképesztő mennyiségű, nagyon finom vega kaját. Mangós rizs, tealeveles, mindenféle-magvas saláta, meg ezerféle apróság. Tényleg 10/10 volt az egész túra. Visszafelé még aludtunk egyet Hsipaw-ban majd visszabuszoztunk Mandalaybe, ami bőven nem volt 12 óra, hanem nagyjából 6, viszont nem volt olyan szórakoztató se.
Ja egyébként itt tapasztaltuk meg először azt, hogy mennyire nagy dolog, hogy kint voltunk a foci EB-n, életünkben először nem kellett nagyjából senkinek sem magyarázkodnunk, hogy merre van az országunk, hanem rögtön “EURO” “PORTUGAL 3-3” “Team good”. Köszi Orbán!
