“A jó cipők jó helyre visznek” - régészet és viselettörténet a Mobilitás hetének margójára
„- A nőknek a cipő a legfontosabb.
- Miért?
- A jó cipők jó helyre visznek.”
Boys Over Flowers c. film
A fenti idézetben nagyon sok igazság (is) van. Egy jó cipőben a „világ végére” el lehet menni. Arról azonban, hogy milyen volt a történeti korokban egy-egy pár lábbeli, sajnos csak korlátozottan vannak ismereteink. A cipők ugyanis valamilyen szerves anyagból (bőrből, textilből, gyékényből stb.) készültek, ezek pedig a földben az évek során általában lebomlottak. Nagyon szerencsés esetben azonban a feltárásokon is találunk cipőmaradványokat. Természetesen a lábbelik kutatásában a képi ábrázolások és a leírások is rengeteget segítenek számunkra.
Az általam ismert, egyik legkorábbi cipőt a kb. 5300 éves gleccsermúmia, Ötzi viselte. A jobb lábas darab egészen jó állapotban maradt ránk, a bal lábas példányból azonban csak a hársfa háncsból font hálót sikerült megmenteni. Maga a cipő több rétegből állt. A belső részt az említett háló jelentette, a külső része szarvasbőrből készült, a két réteg közé pedig száraz füvet tömködtek. A belső és a külső részt is hozzávarrták a szintén bőrből készült talphoz, aminek a talp felé eső, belső részén meghagyták a bundát, így az is melegítette a lábat. A rekonstruált darabokat természetesen ki is próbálták, az eredmények pedig azt mutatják, hogy az elkészített cipő még hosszabb túrázás során is kényelmesnek bizonyult. Bár a lábbeli meleg volt, a kísérlet során a nedvesség ellen csekély védelmet nyújtott.
1. kép: Ötzi megmaradt bal lábas cipője…
2. kép: ... eredetileg így nézhetett ki.
A fagyasztás „ellenpárja”, a sivatagi forróság is segíthet a szerves anyagok megőrzésében. Ennek köszönhetően több cipőt ismerünk az ókori Egyiptom területéről. Ezek a lábbelik elsősorban sírokból származnak, ezért a hordhatóságukat némi fenntartással kell kezelnünk. Azt, hogy mégis milyen szandálokat viselhettek az egyiptomiak életük során, a Leideni Egyetem kollégái izgalmasnak ígérkező kutatásukban most vizsgálják.
3. kép: Bár nagyon szép ez a pár arany szandál, nem valószínű, hogy III. Thotmesz ebben járt volna.
4. kép: Inkább ilyen gyékénypapucsokat viseltek az ókori Egyiptomban.
Ha pedig a rómaiakra gondolunk, akkor mindenkinek a saruk jutnak egyből az eszébe. Természetesen általánosítani itt sem szabad, hiszen az időjárási körülmények, az anyagi lehetőségek, a divat és a praktikum nagyban befolyásolták azt, hogy milyen lábbelit viseltek az emberek.
5. kép: Néhány római kori cipőfajta a teljesség igénye nélkül.
Legutóbb az Uffizi Képtár kollégái mutattak be egy, az ókori világ cipőivel – és mai napig érzhető hatásukkal – kapcsolatos kiállítást. Ha hozzám hasonlóan Önök sem jutottak el Firenzébe megtekinteni a tárlatot, akkor se keseredjenek el. Az alábbi linken egy kis ízelítőt kapunk abból, mi mindent lehetett látni a kiállításban.
https://www.uffizi.it/en/events/worn-by-the-gods
De milyen cipők voltak divatban a középkorban? Szerencsére nagyon sok helyről ismerünk lábbeli maradványokat. A 13-14. században három alapformát tekinthetünk általánosnak: bocskorban, félcipőben és száras cipőben jártak az emberek.
6. kép: Félcipők Londonból
7. kép: 14. századi bokapántos cipő Budáról
A korabeli magyar viselet tekintetében az egyik legjobb forrásunk a Képes Krónika. Itt keleti és nyugati – többnyire az itáliai divatot tükröző – ruházatban láthatjuk a szereplőket. Az „olaszos” viseletnél a legjellemzőbbnek a saru számít, amit még a 17. században is szívesen hordtak mindkét nem tagjai.
Szép lassan a hegyes orr és a hosszú fazon is divatba jött, a 14-15. században egyes körökben népszerű lett az ún. poulaine. Ebben a hegyes orrú, csőrös cipőben járni sem lehetett egyszerű. Érthető módon ez a meglehetősen „extrém” fazon nem lett széles körben elterjedt.
8. kép: 15. századi poulaine a bostoni szépművészeti múzeum gyűjteményéből
9. kép: Poulaine-t viselnek az urak Loyset Liedet: Renaud of Mantauban és Clarisse házassága c. festményén is (1460-7).
A cipők talpa bőrből készült, így az időjárásnak is jobban ki voltak téve, mint a mai példányok és gyorsabban el is lehetett járni a felületüket. Sokszor ezért ilyen lyukas talpú darabokkal is találkozhatunk az előkerült leletek között:
10. kép: Bőr cipőtalp
A 16-17. században hazánkban az egyik legkedveltebb cipőfélének a csizmát tekinthetjük. A feltárások során ezt a lábbelit tudjuk a legkönnyebben azonosítani, ugyanis a bőrtalpakat a legtöbb esetben vasból készült kis patkóval erősítették meg a sarokrészen. Csizmapatkókat pedig elég gyakran találunk az ásatások anyagában.
11. kép: Csizmapatkóval ellátott csizmatalpak a diósgyőri várárokból
A 17. századi csizmákat a csizmadiák készítették, ám a csizmapatkolást és a sarkantyú csizmára szerelését – meglepő módon – a lakatosok végezték. Mindkét céh tagjait megtaláljuk a 17. századi Miskolcról szóló iratokban, így a fenti képen látható darabok akár az ő kezük munkáját is megőrizhették számunkra.
A diósgyőri vár kapitánya, Pap János 1668. augusztus 24-én kelt levelében ezt írta a felső-magyarországi főkapitánynak, Csáky Ferencnek Kassára: „…Nagyságos Uram igasságal irom, hogi az katonaságh és gialogh lovatlanok, szertelen rongiosok, el anira Kegyelmes Uram hogi 3:4 öszve fognak ugi szántanak edgiüt. Ez előt való levelemet, meljet Nagyságodnak fel küldöttem, anakis egi karmasin csizmát attam, levél fel vivéséért. …”
Az pedig egy külön bejegyzést is megérne, hogy az említett szegény, rongyos ruházatú katona a kapott csizmáért cserébe mennyi idő alatt és milyen úton vihette el Diósgyőrből Kassára a levelet.
