Pillanatok
4. Folytatás
Nyár... Hőség... Végre itthon. Beszélgettünk, telefonáltunk, meghívott magához. Gondoltam mit veszíthetek... Mégis jobb egy megbánás egy mi lett volnánál. Elmentem. Ő dolgozott. Elmentem a munkahelyére. Együtt töltöttük a napot. Meg kell említenem, hogy strandon dolgozott, én pedig nem tudtam úszni. Tanítani próbált, rémes tanítvány voltam. Kínomban csak nevetni tudtam, de az a jóízű nevetés volt. Nem sikerült megtanulnom úszni. Volt egy kis játszótér a kisebb gyerekeknek. Volt egy kis béna cső is, amin át lehetett bújni. Kérte, hogy bújjak át rajta, kapok érte tapsot. Nyilván kinevettem és nemet mondtam. Ilyen lapos jutalomért nem csinálok hülyét magamból. Erre azt felelte, akkor egy pusziért. Kérettem magam, de dili én, megtettem. Kinevetett érte, én pedig bedühödtem. Megfogta a karom, de én kitéptem a szorításából. Akkor nevetve utánam szólt: Átbújok akkor én is. Miután átbújt a gyerekeknek tervezett kis csövön, erőteljes magabiztossággal tartott felem, hogy ő kéri a pusziját. Én éppen azon a agyaltam, hogy tulajdonképpen nem is ígértem neki semmi ilyesmit, bár ezzel nem sokáig foglalkoztam, csak annyit mondtam, hogy még én sem kaptam meg az enyémet. Azt felelte erre, álljak le az ideges előre csörtetetéssel és menjek oda hozzá. Büszke énem csak megállni volt képes. Utolért. Elcsattant. Már előtte éreztem egy érzést a mellkasomban. Tulajdonképpen nem bánnám, ha megcsókolna, gondoltam. Annyi erő volt benne! Az el nem csattant csókok ereje volt benne. Azt akarta, hogy érezzek tőle valami nem hétköznapit. Lassan lejárt a munkaideje. Elindultunk haza és nem bántam ha megcsókolt, bár nekem nehéz volt közelednem hozzá. Egyfajta vonzó-taszítás. Az vonz, hogy eltaszítom. Elég beteg, nem?
