Tegnap este
erőteljes deja-vum volt, ugyanis arra eszméltem, hogy megint egy kórházi ágyban fekszem, és megint a plafon szellőzőjét figyelem, mint amikor napra pontosan négy évvel ezelőtt az egy hónapos mélyaltatásomból felébredtem.
Az úgy volt, hogy tegnap este hatkor elindultam, hogy a közeli Sparban megvegyem a heti betevő Narancsot, meg pár apróságot. A IV. László király - Teleki Pál utca sarkán lévő zebrán akartam átmenni, ez majdnem sikerült is, ámde láttam, hogy egy fehér autó kanyarodik befelé, hát biztos látja, hogy jövök, gondoltam, de rosszul gondoltam, s a motorháztetőn, majd a földön kötöttem ki. Kicsit mondtam egy csúnyát, konstatáltam, hogy összetört a szemüvegem, meg vérzik az orrom, de nem éreztem súlyosnak a dolgot. A csaj kiszállt, kiderült, hogy látásból ismerjük egymást (fodrász a közeli fodrászatban), megnyugtattam, hogy ebbe se haltam bele, mondjuk az orrom fáj és vérzik. Egy szemtanú hívta a mentőket, azok elláttak, kaptam ilyen nyakvédőt, bevittek a sürgire, ultrahang, ct, miegymás, laza orrtörés, kikérdezett egy rendőr, bent kellett töltenem az éjszakát a kórházban megfigyelésileg, reggel újabb cété, utána fül-orr-gépészet, délre itthon voltam.
Szóval február ötödike nem csak azzal vonul be a perszonáltörténetembe, hogy magamhoz tértem a mélyaltatásból, hanem azzal is, hogy elgázoltak.
