Mademoiselle

Es ahogy Madach mondja a norol: "A jo sajatja, mig bune a kore, mely szulte ot."

[szitakotolany]

1. Jegyzet magamnak: Amikor szart eszek, szarul érzem magam.

2. Emlékezz miért kezdted el. 

3. A haladás lassú. A kiszállás nem gyorsítja fel. 

[szitakotolany]

A legnehezebb: megtartani

Mikor jön el az a pont, amikor elhatározunk valamit? Mikor jön el az a pont, amikor kitűzünk egy új célt? Minek a hatására jön létre, amikor eléggé képesnek érezzük magunkat ahhoz, hogy a régóta fogalmazódó vágyunkból célt formáljunk és elhatározzuk magunkat?

Mindannyian ismerjük az érzést, amikor a mellkasunkat szinte szétfeszíti egy ritka energia. Elönt a boldogság, és az elhatározásom hatására mindenkinek világgá akarom kürtölni, hogy mire készülök és milyen útra léptem most épp rá. Gyanítom endorfin szabadul fel, de egyáltalán nem értek ehhez.

A céljaink megvalósításában éppenséggel segítségünkre lehet ez a „világgá kürtülés”. Minél több embernek meséltük el ugyanis, annál több ígéret köt minket a célunkhoz. Magunkkal a legtöbben sokkal megbocsátóbbak és elnézőbbek vagyunk, de ha már más is figyel (főleg ha esetleg már visszajelzéseket is kaptunk), így a kudarctó való félelem, a nyomás is nagyobb. Persze a közelgő kudarchoz is hozzá tudunk szokni, és szép lassan könnyen fel is adjuk. Ahogy gyengülünk, napról napra megbarátkozunk a várható szégyenérzettel. A magam nevében: bámulatosan megbocsátó vagyok. Magammal.

Ez egyfelől jó, mert nem ostorozom magam sokáig a hibáim és a botlásaim miatt. (Ez egyébként jó hatással van a karizmára.) Másfelől, szó szerint: nem túl célravezető.

Három alappillért emelek ki a célkitűzésről általánosságban:

Egyensúly: főleg a hosszútávon beérő célokra gondolok. Az elején felszívjuk magunkat és verjük a mellünket, mint egy gorilla. Őrjöngő lelkesedéssel rohanunk az utunkba. Rövid sprint után (legyen, mondjuk néhány hét) jön egy mélypont. Nincs az energia befektetéssel megegyező eredmény. Kirándítóan lassan telik az idő. Az új perspektívából tekintve csak úgy vánszorog az idő. Mikor érik már be a cseresznye? Itt kezdődik az első akadály, amit vagy átugrunk, vagy inkább visszaülünk a kispadra. Elmegy a kedvem. Jobb lenne inkább mást csinálni. Túl nagy áldozatnak tűnik az, amit két hete még szívesen és lelkesen csináltam.

Itt jön a következő pontom. Kitartás. A kitartást egyféleképpen lehet fenntartani: motivációval. A motiváció fenntartása a legnagyobb kihívás. Vissza kell néznem, miért kezdtem ebbe bele? Mi volt olyan kecsegtető számomra, hogy akkora energiát felhalmozva neki tudtam ennek vágni? Mit akartam ennyire elérni? Miért lesz ez jó nekem? Legutóbb mitől esett jól megtenni azt, ami most fáraszt és nyűgös?

Lobogó tűzként táplálni a motivációt rohadt nagy kihívás és magunknak kell megtalálni. Más nem tudja. Valószínűleg a start még kiábrándítóan közel is van.

A motiváció mellett elengedhetetlen a türelem. Kevés dolgot tudnék mondani, amiben ennyire rossz voltam. Nagy utat tettem meg azért, hogy ma már ne robbanjon szét minden idegszálam, ha valami nem abban az időben történik, amiben én akarom. Amivel még ma is nagyon! türelmetlen vagyok, az a saját fejlődésem. A felgyorsult világban, bla bla… Mivel az idő tényezője egy rajtam kívül álló dolog, butaság stresszelni rajta, mégis, a kitartásom ezen bukik el. Hiszen az nem kitartó, aki kiszáll egy perc múlva. Hónapokig, hetekig tart. Napokig. Minden nap. A nap minden egyes nyomorult órájában. Akinek van miből merítenie, lesz mire építkeznie. Itt jön az én elhatározásom.

Elhatároztam, hogy rendszeresen lejárok megint az edzőterembe és odafigyelek az étkezésemre is. Nincs más hátra, mint ezek után learatni a babérokat: újra fitt és energikus leszek. Elmúlik a petyhüdtség. A ruháim jobban fognak állni. Újra beleférek a bőrszoknyámba. Kiegyensúlyozottabb leszek. Magabiztosabb leszek. Satöbbi, satöbbi.

Nagyjából három hét után eljött az első mélypontom, amikor elegem lett az egészből. Fánkot akartam, kenyeret akartam enni és nem akartam lemenni az edzőterembe. Egy hete alig vártam és a szar idő sem tartott vissza. Most: rohadt nagy nyűg. Sok idő. Áldozat.

Tartottam egy kis pihenőt: másfél nap csalónap.

Határozottan segített. Lehiggadtam és ma megint jól esett lemenni.

Egy friss észrevételem szerint nem csak azért szeretek edzőterembe járni, mert ott elkötelezem magam az edzés mellett és „futok a pénzem után”. Tegnap (vasárnap) azért mentem le (majdnem először így) edzeni, mert nyugalomra vágytam. Amiatt a kiegyensúlyozott érzés miatt mentem le, amit az edzés után érzek. („Me time”) Kikapcsolódni mentem le. Határozottan csábító volt mondjuk, hogy biztos voltam benne, egy maroknyi ember lesz ott maximum. (Igazam volt.)

Ez visszavezet a motivációmra. Ami nem ez volt.

A kezdő löketet az adta, hogy nadrágpróbálás közben be kellett látnom, hogy gyakorlatilag egy méretet ugrottam felfelé. Horror. Oda se nézek. Pfuj. Ez megemészthetetlen fájdalom volt. Az utolsó csepp volt a pohárban.  Hiúságomba kapaszkodva nekirugaszkodtam hatalmas lendülettel az új elhatározásomnak. El tudom érni. Képes vagyok rá. Nem kérdés.

Három hétig.

Az első mélypont után most elkezdett foglalkoztatni a kitartás egyetlen orvossága, a motivációm. Ahelyett, hogy az alakomon görcsölnék, elfogadom és keblemre ölelem a tényt, hogy nem feltétlenül azért megyek le, hogy karcsúbb és szálkásabb legyek, hanem azért, mert megnyugszom.

Soha. Nem tekintettem így a sportolásra azelőtt. Csupán hiúsági kérdés volt. Bár hiúnak mondom magam, ennyire azért nem vagyok. (A megbocsátás, ugye?!)

A családomon és az idősebb generáció képviselőin látom csak igazán és kezdem el valójában felfogni (nem tudok elég hangsúlyt adni ennek), miért fontos megtartani a kiegyensúlyozott állandó mozgást és táplálkozást az életemben.

Ha beszéltek angolul, feltétlen nézzétek meg a következő videót, ami tökéletesen leírja az aktuális érzéseimet az egészséges életmódról, táplálkozásról és edzésről: https://www.youtube.com/watch?v=INYT-M_nC3Q.

Estée Lalonde (akit Raluca ajánlott) videója a #personalbest –ről. Röviden arról szól, hogy magadért, és csakis magadért csináld. Csak magad miatt, a legjobb önmagad eléréséért élj egészséges életet. Kiegyensúlyozva. Ne eszelősen. Ez a majd’ nyolc perces video minden kavargó gondolatomat összegezte. Lehiggadtam tőle és elfogadtam az új érzéseket az egészséges életmódról, amit eddig pusztán hiúsági szándékból követtem.

Ha nagyon őszinte akarok lenni, továbbra sem ez vezérel igazán. Közvetlenül nem, de közvetetten igen, ugyanis az „új” motivációm (amit még csak ízlelgetek), az a saját magam jó közérzete. Nem egyszerű beismerni. Akkor sem, ha banálisan hangzik. Már csak azért sem, mert ez segít megtalálni az egyensúlyt. Heti háromszor szeretnék eljárni legalább (ez fenntartható, a lassú fejlődéshez elegendő) és háromhetente beiktatok egy csalónapot. Ha a csalónap olyan napra esik, amikor nem halok meg egy rétesért vagy sajttortáért, nem tartom meg „csakazértis”. Ugyanígy fordítva (plusz/mínusz pár nap). A lényeg az egyensúly. Az én lelki egyensúlyom.

A célkitűzés folyamata során (akár passzívan akár aktívan) számolunk az áldozattal. A kezdeti lendület miatt ez nem tűnik nehéznek (áldozatnak?), idővel azonban (az a rohadt idő!) az áldozat egyre nagyobb és kövérebb lesz, míg a végén elkezdünk el-elmaradozni magunktól. Na, ehhez kell megint visszatérni a motivációhoz!

Bármit akarok is elérni, az elején tisztáznom kell, hogy áldozattal jár. El kell fogadnom, hogy áldozat nélkül nem jutok sehova. Ha az áldozatot elfogadom és magamhoz ölelem, senki és semmi nem áll az utamba.

( M o t i v á c i ó   ! )

[szitakotolany]

Az Y keresztje(i)

Amikor egy rövid jellemzést átfutottam (tehát nem elemeztem és értelmeztem minden apró részletében) az Y generációról, aminek magam is tagja vagyok, két dolog maradt meg: mi vagyunk a fogyasztói társadalom húzó ereje és az önmegvalósítás, amire törekszünk.

Ez a két dolog azért is maradt meg bennem annyira, mert mintapéldánynak érzem magam.

Állandóan venni akarok valamit és tudom előre, hogy mire fogom elkölteni a következő három havi fizetésemet. Mármint amellett, hogy félreteszek.. Hahah. Folyamatosan vért izzadok és újabb és újabb trükköket próbálok bevetni magam ellen, hogy a pénz ne folyjon ki a kezem közül, de most nem erről akarok beszélni.

A másik keresztről akarok most írni.

Az önmegvalósítási láz nagyjából másfél éve tört ki rajtam és azóta is tart; kisebb, nagyobb hullámokban pedig eláraszt. Az egész azzal kezdődött, hogy beiratkoztam a BGE-re (Korábban BGF – Budapesti Gazdasági Főiskola). Van egy olyan tulajdonságom, amit régóta csiszolgatok, de két, három éve már egészen jól működik; mégpedig az, hogy hiszek magamban és hiszek abban, hogy elérem, amit akarok. Elhittem tehát, hogy menni fog a gazdasági matek és a többi gusztustalan tárgy, aminek a leküzdése elengedhetetlen a Turizmus- Vendéglátás alapszakos diploma megszerzéséhez. El is érkeztünk az első ciklus (vagyis az első év) végéhez. A gazdmatek egyet sikeresen teljesítettem még az első félévben annak összes többi tárgyával együtt, de a második félévben már csak az „olvasmányos tárgyakra” maradt energiám. Ezalatt az év alatt megismertem több csoporttársamat is, akik közül néhányan már szállodában dolgoznak. Egy szó, mint száz, szép lassan bizonyossággá vált bennem, hogy ez nem az a karrier, amit elképzelek magamnak Magyarországon. Összeadva az igényeimet, az elvárásaimat, a képességeimet, és amit ezért itthon kaphatok, nem voltam elégedett. Mondhatni kiábrándult.

Na de egy gazdasági diploma mégis csak jól jönne…

Azért a turizmus is, a vendéglátás is még mindig érdekel…

Na de nem fogok most hirtelen multis francia ügyfélszolgálatról sem pincérnőként, sem recepciósként új karriert kezdeni a mostani fizetésem töredékéért…

Meg azért három évet sem kéne vért izzadni valamiért, amit nem fogok használni…

Akkor menjek át Kereskedelem és Marketingre?...

Vagy mi legyen?

Ezer és egy ezekhez hasonló kérdés kavargott bennem heteken, hónapokon át. Végül is arra jutottam, hogy szükségem van egy év szünetre: passziváltattam a következő ciklust (ez a 2016/2017 év mindkét félévét jelenti). Ezt az egy évet pedig szeretném utazással tölteni, építeni és elmélyíteni a párkapcsolatomat, a barátaimra figyelni, és nem mellesleg folytatni az önmegvalósítást: elkezdtem lovagolni. Hosszú évek dédelgetett álmát kezdtem el valóra váltani ezzel. Ésszerű keretek között igyekszem mindent meg is tenni ezért.

A másik villódzó kérdőjel a fejemben továbbra is ugyanaz, amiért beiratkoztam a BGE-re. Mi leszek, ha nagy leszek? Közhelyes, de hát ez az igazság; tetszik, nem tetszik.

Egyik legdrágább barátnőim, Csilla is, Bogi is példaértékű számomra nagymértékű elhivatottságával (és ezt már nekik is elmondtam külön-külön, nincs szó behízelgésről!) és azzal a határozott irányvonallal, ami mindkettőjüknek megvan. Nos, nagyjából ez az, ami nekem hiányzik. Hiányt szenvedek benne. Hiányzik, hogy legyen, Vágyom rá, hogy legyen.

Nem kifejezetten hivatástudatra vágyom. Inkább azt szeretném tudni, mi az én utam. Egyre fontosabbnak tartom, hogy vállaljuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Mindezt persze az együttélés alapvető szabályaival, és ha hisztis napom van, akkor mégse csapkodjam úgy az ajtót, hogy leessenek a képek a falról, mert én ilyen vagyok, de ne játsszam meg magam, hogy semmi bajom. Nincs ezzel semmi probléma. Különleges vonzerővel bírnak számomra azok az emberek, akik mernek természetesek, és önmaguk lenni. Nos, erre törekszem én is.

Ez az egész úgy kapcsolótik a munkakörhöz és a hivatáshoz, hogy meggyőződésem szerint – és bizonyosan sokan egyetértenek velem ebben – az ember abban sikeres, amit szívesen csinál. Azt csinálja szívesen, amivel azonosulni tud. Ilyen egyszerű. Szívesen csinálom, ezért jó vagyok benne; készséggel áldozok bele erőt, időt és energiát, ezért megtérül a befektetett munka. Mindez szép és jó, meg marha egyszerűnek hangzik így feketén-fehére, de mégis mi a fészkes fene az amivel én azonosulok? Miben vagyok jó? Mi okozna örömet? És ennek tetjébe mi az, ami az egzisztenciai elvárásaimmal is találkozik?

Na! Itt jön a képbe az, hogy egyedül nem boldogulok már egy ideje ebben a nagy meditálásban és egy munkahelyi, ebédszünetben folytatott rövid beszélgetés folytán hirtelen elhatározásból felkerestem egy coachot.

Azok számára, akik nem ismerik ezt a kifejezést a teljesség igénye nélkül megpróbálom körülírni (a szakmabeliektől pedig elnézést kérek a pontatlan és hiányos definícióért): a coach az általam meghatározott célok elérésében segít, elsősorban aktív figyeléssel és a helyes kérdések feltevésével. Vagyis nagyon figyel arra amit mondok, meg is érti amit mondani akarok és nem vág közbe. Semmivel. Semmikor. Ezenkívül rengeteg féle technikát alkalmazhatnak a hatékony fejlődésért. A céljainkat, vágyainkat és egyáltalán a területet is mi határozzuk meg. Ez lehet magánélet, munka, család, vagy ezeknél sokkal tágabb vagy szűkebb témakör is, amiben fejlődni szeretnénk, de egyedül nem megy. Ha már tudjuk mi a defekt, amin dolgozni szeretnénk, szólunk a coachnak, beszélgetünk ezekről a célokról és elvárásokról, majd eldől, hogy tudunk-e együtt dolgozni.

Felkerestem egy coachot, megvolt a „témaegyeztetés” és a mai napon volt az első igazi alkalmunk. Nem támasztottam magas elvárásokat, lévén, hogy nem is nagyon tudtam elképzelni hogyan is zajlik ez.

Szépen, kényelmesen belekezdtünk, majd a második harmadra begyorsultak az események a végére pedig egy már majdnem katartikus élményt vittem magammal. Útravalót kaptam. Kaptam egy eszközt, amit a mindennapjaimban elővehetek, használhatok és a segítségemre lesz, ha szükségem lesz rá. Mindezt az első alkalommal!

Nagyon kis lépés, szinte megfoghatatlan (ezért sem bocsátkozom részletekbe), de olyan bizonyossággal és elégedettséggel tölt el, hogy ezáltal megerősítést nyertem: jól döntöttem, amikor felkerestem a „coachomat”.

 Olyan szerencsés vagyok, hogy az egészségem és a magánéletem is rendben van. Most már csak a megélhetésemet kell gatyába ráznom. Hosszú és nem „egyik napról a másikra” út áll előttem. Ráléptem, elkezdtem és örülök neki.

Éljen az Y generáció!

[szitakotolany]

OTPtől az ERSTEig

Nagyon felnőttnek érzem magam tőle, hogy bankot váltottam. Olyan komolyan hangzik. Nem? 

Egyik kollégámtól, Ralucától szereztem tudomást a WizzAir bankkártya lehetőségeiről és rögtön elkezdte foglalkoztatni a fantáziámat. Belevágtam. Kisebb nagyobb nehézségekkel kikövezve már az új, Erste Banknál nyitott számlára kértem az augusztusi fizetésemet.

Ma léptem be először a Netbankomba. Imádom! 

Be kell vallanom, az OTPs Netbankomat soha egyszer sem használtam. Már a belépésnél elakadtam és olyan körülményesnek és túlkomplikáltnak tűnt, hogy pár próbálkozás után feladtam és elfogadtam a tényt, hogy nem leszek egy online bankoló típus. Se utalások, se beállítások...Inkább bemegyek ha kell valami, de végülis évek óta nem nagyon volt szükségem semmire.. 

Na de ma! Beléptem az Erste Netbankomba és még mindig imádom! Nagyon felhasználóbarát. Egy kis tájékozódás után az Y generációhoz tartozók nevében állítom, hogy elég könnyen ki lehet igazodni. Pár perc után átneveztem kedvemre a számláimat (merthogy kettő van!), amiből az egyik egy fő számla, a másik pedig csak egy megtakarításokat segítő számla. Legalábbis ahogyan én tervezem használni.

Csodálatos dolgokat lehet csinálni és csak bámulok! Minden embernek kéne élnie ezekkel a lehetőséggel, aki spórolni szeretne egy meghatározott célra! A számládat átnevezheted, egy kis dekorációs ikont is rakhatsz mellé, pl. házat, autót, monitort, telefont, vagyis akármit, ami nagyobb beruházás és hosszabb ideig félre kell tenned rá. Imádom! 

Ezek a kis apróságok és a felhasználóbarátság sokkal közelebb hozza a pénzügyeimet és többé nincs túlmisztifikálva ez az egész. 

Mindenkit bátorítok, hogy próbáljon élni a bankja nyújtotta lehetőségekkel. 

Az összképhez hozzátartozik, hogy a WizzAir kártyámat már egy hete meg kellett volna kapnom, de sajnos egy kisebb malheur miatt le kellett tiltanom amit először küldtek (és sose kaptam meg), majd rendelni egy újat. 

Hatalmas volt a fejem mikor ezt megtudtam. Tajtékoztam a dühtől és hajtogattam, hogy nem szeretek ügyfél oldalon lenni; inkább maradok az ügyfélszolgálatnál. 

Végül happy end lett (még nincs meg ugyan a kártyám..), mert semmit nem kellett fizetném ezért mulasztásért. Ezt egyébként el is vártam, de arra számítottam, hogy minden franciáktól ellesett trükkre és szófordulatra szükségem lesz (”arnaque”, “vous etes des voleurs!”, “je le conteste catégoriquement”, etc.), hogy kiharcoljam az igazamat. 

Egy szó mint száz, egyelőre elégedett vagyok a döntésemmel és türelmesen várom a WizzAir kártyámat, amivel még több pénzt fogok megspórolni! (Azzal hogy utazom, vagyis azzal, hogy külföldi utazásra buzdítom saját magam, ami ugye pénzköltéssel jár..Hogy is van ez?)

[szitakotolany]

RIHANNA es a SZiGET

Mikor Michael Jackson meghalt, milliók kezdték el hallgatni. Szélsőséges a hasonlat, de én sem voltam soha Rihanna fun. Eljött a Szigetre, Magyarországra, a Hajógyári szigetre, elmentem én is. Azóta folyamatosan hallgatnom kell a számait (amiket a koncerten nem kaptam meg). 

Hogyan is jött ez az egész? Nem vagyok egy fesztiválozós típus. Eddig mindössze egyszer voltam hetijeggyel a 2006-os EFOTT-on Zamárdiban és két alkalommal napijeggyel a Szigeten. Slussz.

Kizárólag Rihannára nem vettem volna jegyet, ahogy eddig máskor sem tettem a többi „nagy durranás” miatt sem. Most viszont egy estén lépett fel Mø, Parov Stelar és Rihanna is, akikért rövid matekozás után azt mondtam, megéri. Ez utóbbi nyilvánvalóan a legdrágább idei fellépő volt. Aki esetleg nem olvasta volna a bulvárban, a Partykirálynő állítólag egymillió dollárért, átszámolva kb. 280 millió forintért tisztelt meg bennünket.

Marcival együtt mentünk biciklivel; a HÉV megállónál lekötöttük a cangákat és beolvadtunk hömpölygő tömegbe. Sokkal gördülékenyebben, mindössze 20-25 perc alatt mindenféle komolyabb sorban állás nélkül bejutottunk a „Szabadság Szigetére”. A következő 10-15 perces etap során megszereztük a műanyag „festpay” kártyánkat 20 000 Ft-tal feltöltve – részemről erősen remélve hogy ennek egy még szabad szemmel is látható részét azért hazavisszük. Szabályosan három lépés után egy ismerősbe botlottunk, Eddibe, aki rézbőrűre volt barnulva. Sietős útjában nem tartottuk fel egy puszinál tovább.

Kívülállóként csodálattal szemléltem ezt az kolóniát. Az egészről egy antropológiai kirándulás jutott eszembe. Minden második lány bőrén csillámpor, csillámtetkó vagy mindkettő fénylett. Színes hajak, tetkók, piercingek, extrém ruházatok, állatjelmezek, és más egyéb nehezen értelmezhető öltözékek és kiegészítők mindenütt. Meglehetősen snassz voltam a fekete gumicsizmában (pedig sár nem is volt! Csak beijesztett mindenki!), harisnyában, miniben, fehér pólóban és bőrdzsekiben. Utólag nem bántam a gumicsizmát:  szürkében pompázott hajnali egyre a portól.

Hamar szereztünk egy-egy fröccsöt 2/3 és 3/2 arányban, viszonylag gyorsan kiigazodtunk a színpadok között és szintén hamar világossá vált, hogy nem jutunk be Møre. Egy koncert ugrott a háromból. Andi utólagos megerősítése szerint be se fértünk volna már a sátorba és már őt is kizárták. A következő koncertig maradt tehát az akklimatizálódás: lődörgés, evés-ivás. Két kedvencem a csendfülke volt, mellette egy ütve fúróval és az életnagyságú pegazus, ami mögött egy pasztell kék-rózsaszín háttér volt H&M felirattal. Komoly sorban állás volt a ruhaóriás ingyenes és önkéntes reklámjáért.

Miután feltöltődtünk étellel, itallal, a Nagyszínpad felé indultunk. Parovék viszonylag időben kezdtek. Imádtam az énekesnő megjelenését: piros szatén magas derekú nadrág, fehér gyöngyökkel és mintával ellátott fekete rövid top, kalapban, piros lencséjű, kerek szemüveg és platform fekete magas sarkú. Talán  necc harisnyával is megfejelte... A buli jól indult, törődtek a közönséggel. Sajnos két fél literes fröccs után már nem volt választásom. 20:10 körül muszáj volt kihátrálnom a tömegből, felhagyva az egész jó kis helyünket és engedni a természet hívásának.. Amíg Marcinak 5 perc, nekem 25 perc kellett mire erre a hívásra válaszolni tudtam.. 

A mobil WC-k előtti sorbaállás közben nem akartam unatkozni és kihasználtam a helyzet adta lehetőségeket. Az elején mondjuk egy pofátlan francia csaj állt be elém homályos tekintettel, cigarettával és a többi homályos tekintetű barátnőjével. (Ők a szomszédos sorokba nyomakodtak be.) Miután ők eltűntek, szerencsémre egy normálisnak, sőt szimpatikusnak látszó pár került elém. Valami egyszerű kérdéssel indítottam. Végigröhögtük, végigdumáltunk a sorbaállást. A hajrában, mikor már csak 1-2 ember állt előttünk két felismerhetetlen idegen nyelvű negyven körüli nő nyomakodott be. Meggyőződésem, hogy a brit fickó után (akivel beszélgettem) csak azért nem ugrottak be elém mert velük is megtörtem a jeget és röhögtünk egy sort. Ha nem jópofizom velük, tuti hogy kitúrnak és akkor eldurrant volna az agyam.

Marcival meglepően hamar megtaláltuk egymást, szélről néztük a Parov Stelar koncert végét. Ez után és a Rihanna koncert előtt szerintem gyakorlatilag SENKI nem távozott a környékről viszont megtízszereződött a tömeg. Soha nem voltam még ekkora világsztár koncertjén, nem hogy a Szigeten. Bátran mit-nekem-tömeg elindultam befelé. Távol voltunk a jó helyektől és azonnal éreztem mi is az a tömeg. Úgy fogtam fel, hogy egy organizmus része vagyok, csak egy sejt a többi között és együtt kell mozognom velük szimbiózisban vagy összenyomnak és pánikba esek. Minden oldalról nyomtak, nem tudtam mély levegőt venni. A legjobb úgy volt, ha az égnek fordítottam az arcomat és úgy próbáltam levegőt venni. Sehova se lehetett jutni. Az összes szabad bőrfelületemnek nekinyomódott egy idegen ember. Muszáj volt együtt lélegezni a tömeggel. Muszáj vagy beleőrülsz. Végül feladtuk és biztonságosabbnak láttuk, ha kijjebb jutunk. További várakozás következett. Balra mellettem francia szót hallottam. Mint kiderült, nagyon cuki belgák voltak. Egy öttagú baráti társaságon kezdtem el gyakorolni a komfortzóna-tágítást. A mellettem álló, csapzott hajú, arrogáns arckifejezésű fesztiváltöltelékből hamar egy jófej belga csaj lett, aki fotóreklámok retusálásával foglalkozik és szerinte egyenesen luxuskörülmények vannak a Szigeten. (”Viccelsz?! Melegvízzel hajmosás?! Micsoda luxus!”) A barátnője jóval zárkózottabb volt, nem beszélt hozzám sokáig. Végül őt is megtörtem. Hamar szertefoszlott a bizonytalan érzés, hogy csupa idegen vesz körül. Öt új „barát” vett minket körül, akik lehetőleg nem akarnak majd szánt szándékkal eltaposni minket. Egész másképp tekintettek ránk, ahogy kiderült, tudunk franciául.

20-25 perc után tőlünk pár karnyújtásnyira egy baráti társaság fújolni kezdett. Szívemből szóltak. Örültem neki, hogy kifejezték a nemtetszésüket.

A koncert nem érdemel túl sok szót. Idemászott egy popdíva, kénytelen-kelletlen letolt egy egyórás műsort, amiben az új albumának abszolút antisláger dalait végignyomta, az abszolút őrületet keltő slágerekből pedig fél-fél perceket csöpögtetett. Megfordult ugyan a fejemben, ha az S&M vagy a Disturbia is lejátszásra kerül ez a több ezres tömeg eltapossa önmagát… . Más szóval, nagyobb biztonságban voltunk ezekkel a nehezen értelmezhető, súlyos számokkal, mint a Desperado. A legnagyobb ovációt a táncosok kapták, akik valóban igazi élményt nyújtottak. Mindig elcsodálkozom ilyenkor, mi mindenre képes az emberi test; mennyi mindent ki lehet hozni dedikált munkával, elhatározással és szenvedéllyel.

A koncert vége előtt 10 perccel elhagytuk a Nagyszínpad környékét. Kerestünk valamit enni, pár szót váltottunk egy svájci sráccal, aki összeszedett és etetett 3 ukrán kiscsajt (lehettek kb. 15-16 évesek). Az este számunkra hamar véget ért és elég is volt.

Azt hiszem a következő évekre megvettem magamnak a Sziget jegyet az ideivel. Hogy a saját pénzemen nem megyek ki többet az nagyon biztos. Egyrészt kiábrándító volt egy Szupersztár részéről ennyi érdektelenséget tapasztalni (ami mindemellett abszolút beleillik Rihanna imidzsébe és pont az ellenkezője lepett volna meg), másrészt pedig nagyon kívülállónak éreztem magam, akinek nagyon komfortzónán kívüli élmény ez a környezet.

Azért egy ingyen VIP jegyet nem utasítanék el. Az kicsit más élmény lehet.

[szitakotolany]

Bonjour! 

Finom és egészséges reggeli a legjobb indítás szombatra, főleg, ha ilyen szép idő van kint, főleg ha pénzügyet kell tanulni...

Búzaliszt helyett mákliszt, cukor helyett egy kis xilit és méz! A tetején mézes meggypüré :)

[szitakotolany]

Pillanat kontra rohano vilag

Az utóbbi időben gyakran gondolkodom a boldogság fogalmán. Mi tesz minket boldoggá? Sokunkban felmerül a kérdés, feltételezem, és nekem nem célom, nem is posztom jelen bejegyzésemmel megváltani a filozófiai világot. Csupán „papírra vetek” néhány gondolatot. Ennek csíráját egyébként az én Mártonom ültette el bennem.

Egyik legfőbb észrevételem, hogy a mai ember a már – elcsépelésig ismételt – rohanó világban könnyedén átsiklik a megélni való pillanatokon, mintsem hogy azokat igazán mélyen megélje. Folyton hajtjuk az időt, ostorral csapkodjuk, csakhogy néha későn húzzuk be a gyeplőt, és hirtelent áttiportunk a fontos eseményen.

Valószínűleg azért is, mert nosztalgikus alkat vagyok, de a régi, elmúlt idők szépségén valahogy különösen jól esik merengenem. Ezen kívül ki ne álmodozna, szövögetné bizakodó reményeit az elalvás előtti néhány percben? „Majd ha bejön ez az üzlet…!” „Majd ha megemelik a fizetésemet…!” „Majd ha megnyerem a lottót…!” „Majd ha több időm lesz..!”.

Szándékosan írtam főleg financiális kötődésű sóhajokat. A másik legnépszerűbb vágyakozásunk pedig a szabadidő.

Na de amikor eljön az a bizonyos pillanat, mennyire vagyunk képesek megállni és megélni azt a pillanatot? Nem eléggé. Egyáltalán nem. Ezt a készséget ugyanúgy kellene fejlesztenünk, képeznünk, mint a jógagyakorlatokat, a jó memóriát vagy a nyelvtudást. Még nem fejlesztettem ki egy erre alkalmas módszert, de biztos vagyok benne, hogy a célirányzott meditáció segíthet ebben. Megfigyelem önmagam: az arra méltó pillanatokban, ha végre már felismerem és eszembe jut, igyekezzek tudatosítani magamban: „Ez igen! Erre vártam mióta!”.

E gondolatok pontosan a születésnapom kapcsán ötlöttek eszembe. A családom, szeretteim körében, ahogy Nénikém őszinte, kissé párás tekintettel kívánta, hogy mindig legyek ilyen boldog az életben. Klisének is hangozhatna, amolyan „Isten éltessen” kívánság és mégsem. Nagyon betalált. Egy pillanatra a torkomat is elszorította az őszinteség, ami sugárzott belőle és az, mennyire rátapintott a lényegre. Akkor ott, tényleg boldog voltam. És ő ujjal mutatott rá. Szerelmem a jobb oldalamon, Anya Apa, a Család, a legrégebbi Barátok… Nos ezért szorult el a torkom egy pillanatra. Egy csapásra sikerült. Mindössze néhány pillanatra. Megéltem a pillanatot, amennyire csak lelkemből telt.

Olyasfajta érzésként jellemezném ezt, mint amikor egy jól ismert, kedves zeneszám hallatán felébred bennünk egy érzés. Egy élmény. Képek, illatok.. Valami, ami bevésődött asszociatív módon. Ezt felébresztheti akár egy parfüm, vagy bármilyen illat is. Íz.

Hiszem, hogy a boldogság abban (is) rejlik, hogy képesek vagyunk felismerni, és ha már felismertük, valóban átérezni a pillanatok jelentőségét és annak annyira örülni, mint amennyire később visszavágyjuk majd.

[szitakotolany]

Ebreszto

Addig akarom leírni, amíg még „meleg”.

Még nem foglaltam állást arról, hogy miért álmodunk és ha álmodunk, kapcsolatban vagyunk-e egy másik világgal, egy másik dimenzióval vagy egész egyszerűen csak a tudatalattink játszik velünk az egész napos impulzusokat felhasználva. Mindenesetre, amikor csak van rá lehetőségem, néhány percig még az ágyban maradok ébredés után és próbálom értelmezni a látottakat. S önmagában sokszor nem is csak látottakról van szó, hanem érzésekről is. Mindannyian ismerjük mikor „annyira valóságosnak tűnt”.

Ha egy eltávozott szerettünkkel álmodunk, lehetséges, hogy üzenni akar nekünk? Igen, ez elég spirituális megközelítés, de nekem most először, mégis eszembe jutott.

Tegnap a Margit Nanával álmodtam, bár nem a legszívderítőbb álmaim egyike volt. Életének utolsó néhány hetéhez kapcsolódott (vagy inkább arra emlékeztetett). Ezt nem is szeretném részletezni, nem azért írok, hogy szomorú érzéseket keltsek és a nekem is rosszul eső képeket idézzem fel (bármennyire sem hagynak békét).

Marcival hajnali 4-5 körül mind a ketten ébren, sőt éberen feküdtünk az ágyban. Nem tudtunk elaludni, csak forgolódtunk. Magam sem tudom hogyan, de visszaaludtunk, mert hát a most leírt álmomból ébredtem. Nagyon mélynek tűnt. Elmesélve rövid lesz, pedig nem volt az.

A szobámban (ami most már a Kati szobája, de így egyszerűbb) vagyunk hárman, anya, a Kati meg én. Nyomasztó hangulat. Én az egyik barna széken ülök, az ajtóhoz közelebb az íróasztalnál, Kati a gurulós széken, anya pedig mellettem guggol. Rám figyelnek.

 Mesélem nekik, hogy tudom, a következő napokban (az időintervallum sajnos nem teljesen tiszta) háromszor fogok klinikai halálba kerülni, vagyis teljesen halottnak fog tűnni a testem. Ebben is hezitálni kezdtem időközben, de a háromszor (s ami felmerült, hogy ebből csak kétszer!) vissza is fogok térni 24 órával a halál beállta után, úgyhogy ne aggódjanak. Ezt a mondatot már nem tudtam egészen befejezni, mert minden sötét lett, az érzékszerveim megszűntek érzékelni, az izmaim megszűntek tartani, és mint egy rongybaba, soha nem tapasztalt ruganyossággal összecsuklottam és leestem a székről. Leírhatatlan dolgot tapasztaltam, az érzés megfogalmazásához nincs elég szó az ismeretemben, de még gondolataim se. Ki lehet találni nyilván, hogy ezután mi történt.

Kiléptem a testemből (tudom, hogy ez egy spirituális maszlagnak hangzik, nekem is nevetséges) és már kívülről láttam, ahogy anya meg a Kati a földön térdelnek a testem fölött. Anya sír. Megindító a látvány, de nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy csak 24 óráig tart.

Ezt a napot nagyjából úgy töltöm, mint Casper a kastélyban. Járkálok fel-alá, kiélvezem a szellem létet. Még a falakon is át tudok menni. Belegondolva, egy kicsit többnek tűnik, mint egy nap. Hosszúnak tűnik.

Ahogy közeleg az óra, egyre izgatottabbá válok. Szenteste napja van, s így különösen bosszantó, hogy halottan fekszem a belső szobában és nem tudok segíteni a készülődésben. Ugyanakkor alig várom már, hogy fizikailag is visszatérjek a családomhoz. A maradék időmben lemegyek a földszintre megnézni, hogy hogy áll a Margit Nana. Sokszor segítek neki az utolsó simításokban (még ha most nem is tudok).

Legnagyobb meglepetésemre, a Nana, apával vele szemben, az ebédlő asztalnál ül, és soha, egész életemben ilyen gyönyörűnek még nem láttam!

Gyönyörű, dús fekete haja szép kontyba volt fogva a feje tetejére, és még virágok is voltak benne. Arca kisimult, ragyogó mosollyal ül, a száján tökéletesen felkent piros rúzs. Pont az ő árnyalata. A piros zakóját viseli egy fehér, talán virágos blúzzal. Nagy örömömben és meglepetésemben azonnal hozzá ugrottam és a nyakába borultam. „Jaj, Nana, milyen szép vagy!”. De nem tudtam valóban megérinteni. A falakon is át tudtam menni, hogy tudtam volna hát megölelni.

Ezek után már csak izgatottan vártam, hogy maradék perceim is leteljenek. Kinéztem az udvarra, már anya és a Kati is jönnek. Mintha a Kata Nanánál lettek volna..

Izgalmamban felszaladok a szobába, s várom a pillanatot, hogy újra testet ölthessek, és velük örülhessek, megölelhessem őket.

Megszólal az ébresztő. A visszatérést nem álmodtam meg.

 Egymás utáni éjszaka álmodtam a nagymamámmal. Üzenni szeretne nekem most, amikor közeledik a születésnapom? Vagy csak én gondoltam rá többet mostanában, ezért jelenik meg álmomban? Mindenesetre számomra különös, hogy egyik éjjel újra őt istápolom, a másik éjjel pedig mintha „helyet cserélnénk”.

Azt hiszem, ezt még emésztem egy kicsit.

[szitakotolany]

Ki ? Mikor ? Merre ?

Nagyon, nagyon kuszák a gondolataim. Pontosabban nem is kuszák, inkább cikáznak, rohannak, száguldanak a fejemben.

Ma este, 2016. február 2-án fogalmaztam meg és mertem kimondani először életemben: ez az álmom. Valószínűleg egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki a mai esemény, a Cécile – Luxushotel Hungary – hatására ezt érezte. Bizonyára akadnak olyanok is, akik elbizonytalanodtak inkább, de én nem! Soha nem láttam még ilyen tisztán, hogy mit akarok!

Folyamatosan keressük önmagunkat, már szinte gyerekkortól kezdve próbálunk társadalmi nyomás hatására görcsösen rájönni, hogy kik akarunk lenni felnőttként, mit akarunk csinálni „ha nagyok leszünk” és így tovább.

Kezdek rájönni, hogy én tulajdonképpen egész eddigi életemben féltem beazonosítani, hogy mivel akarok foglalkozni és hol. Persze a dolog rengeteg, ezer és egymillió kérdést vet fel, annál is több dolog tisztázatlan, de legalább egyet letisztáztam: az ötcsillagos luxusszállodák misztikus, bennfentes körébe akarok tartozni. Elsősorban nem, mint vendég. A diszkréció, önuralom, kifinomultság, műveltség és széles látókörűség az, amit a végletekig akarok gyakorolni. Zsíros szállodai titkokon, mocskosakon, undorítóakon, meghökkentőeken és felháborító titkokon akarok ülni mosolyogva, úgy, hogy a szemem se rebbenjen. Mert képes vagyok rá. Mert alkalmas vagyok rá. Tudom milyen érzés az, amikor belülről égető érzés mardos, hogy üvöltözni és kioktatni kellene az ügyfelet, aki a kedvesség és emberiesség írmagját sem mutatja, nekem viszont makulátlanul kell felelnem s a kezembe vennem a dolgokat.

Az első kérdés, ami felmerül bennem a szakmai kérdések után a párkapcsolat és a magánélet. Vajon a párom, aki mellettem van, tud majd támogatni? Mellém áll majd? Úgy érzem, félek elé állni és azt mondani: ez az álmom. Félek lemeztelenedni előtte annyira, mint saját magam előtt. Félek neki elmondani, hogy ezt akarom csinálni és itt akarok dolgozni. Hogy fogja érinteni és mit fog gondolni rólam? Támogatni fog? Akarom, hogy támogasson, és megértse. Ez kihívás. És csak keveseknek sikerül. Nem csupán a pénz miatt, de persze azért is, mert mindig is a luxusban akartam forogni, szaftos pletykákat hallani, tűzközelben lenni. Nem tagadom egy percig sem! Azt sem tagadom, hogy sznob vagyok. Vállalom. Viszont el tudom magam helyezni, évről évre egyre világosabban kirajzolódik bennem, hogy mit akarok, ki akarok lenni és az, hogy mi tesz boldoggá. Keményen hajtok, a céljaimat időről időre letisztázom.

Nagyon fontos kérdés ez. Valójában a legtöbb ember nemhogy azt nem tudja, hogy mivel akar foglalkozni, hanem azt sem, hogy mi teszi őt boldoggá. Rengetegen nem képesek elhelyezni a sorsukat (talán még én sem, hiszen minden viszonylagos) sem pedig megfogalmazni és megérteni, észrevenni, hogy mi teszi őket mindazzá, akik ma.

Napról napra ébredek rá, hogy a családom és a szerelmem nélkül semmi sem lenne. Úgy érzem, hogy a boldog és biztos párkapcsolatom tesz boldoggá, ahogyan a támogató családom is. A családom mindig is kerek volt, ahonnan rengeteg Értéket kaptam s ezek az értékek még csak az utóbbi néhány évben kezdenek lassan testet formálni: család, otthon, szeretet, biztonság, egzisztencia.

Gondolatmenetemmel egy ív rajzolódik ki bennem. Mindez az önmegvalósítás és a jövőképem megfogalmazása. Hogy teremtem meg az egzisztenciát, amire mindig is vágytam, amit mindig is meg akartam teremteni a saját erőmből. Hogy építem fel azt a vasbeton családi szeretet magam köré, amit én is kaptam gyerekként. Hol és milyen értékekkel akarom felnevelni a gyerekeimet és mire akarom tanítani őket, merre akarom terelni őket. Megszámlálhatatlan ilyen kérdés kavarog a fejemben.

Megfogalmazhatatlan hit van bennem. Magamban. S azt szeretném, ha az is így hinne bennem, akit szeretnék, hogy higgyen. Nem félek, mert tudom, hogy hova tartok. Csak abban bízom, hogy Ő is velem tart.

[szitakotolany]

Balatonboglár 2015.07.24.

Lehűlt az idő. Forró nyári nap volt, ahogy július 7-én is. Révedezésben telik a nap. Reggel az ébresztő előtt többször is megébredek, de még nincs erőm kikelni az ágyból. Végül hallom, ahogy felszabadul a fürdőszoba és még az ébresztő megszólalása előtt kitéblábolok a fürdőszobába és nekilátok a hajmosásnak. Kábultan állok a víz alatt. Megszárítkozom és görögdinnyével próbálom elejét venni a későbbi éhségnek ami bizonyára rám fog törni. Mindannyian kötelességtudóan és leginkább hatékonyan készölődünk. Ritkán indulunk el időben, akkor, amikor tényleg terveztük, de ez a mai egy ilyen alkalom. 9:15kor indulunk el Balatonboglárra. Két helyen is megállunk, ahol apa a hivatalos részeket intézi. A gyakorlati részekbe nem gondolok bele, egyszerűen nem veszek tudomást róla. Csütörtök este nem vettem tudomást az urnáról ami a csomagtartóban utazott velünk, ahogy ma reggel sem vettem róla tudomást ahogy végigautóztunk Bogláron. Megérkezünk a temetőbe és rövid keresgélés után a II. parcellávan megtaláljuk a Bíró család előkészített sírhelyét. Egy asztalka áll a sír mellett, vörös bársonyterítővel, aranyszegővel díszítve. Mire már azt hittem, végképp elfogadtam ami történt és már kiszáradt a szemem, görcsbe szorul a torkom a látványtól. Belenézek a kiásott lyukba. Nem túl mély, de nagyon szabályos szögletes formája van. Álldogálok Benedek papa és a többiek sírjánál, elgondolkozva rajta, hogy nemsoká az én Nanám is csatlakozik hozzájuk. Egyedül állok a napon, a többiek árnyékba húzódtak a tűző nap elől. Talán nincs olyan meleg, mint aznap. Kis idő múlva jön apa egy közepes méretű dobozzal. Nyilvánvaló, mit cipel a kezében. A síráső tisztelettel veszi át a dobozt, kiveszi az urnát és ráteszi a fedelét. Elviselhetetlenül szorongat a torkom és egy könnycsepp gördül le az arcomon. Szép, fehér, letisztult kerámia. Azon kapom magam, hogy ringatózom jobbra, balra, és csendben sírdogálok. Anya odajön és kedvesen behúz az árnyékba. Szép nagy koszorút és egy másik, szintén gyönyörű csokrot hoztunk. Csupa fehér virágok, margaréta mindkettőben van, ami a kedvence. Folyamatosan szorul a torkom. Megérkezik a pap, a kántor, a sírásó, mind itt vagyunk , velük együtt tizen: kezdődik a szertartás. Nem mondhatnám, hogy lenyűgözött a pap felolvasása. Épp ellenkezőleg. Elvonta a figyelmemet a gyászról, de ahogy a sírásó vigyázva összefogta a fehér kendő négy fülét, majd lassan beleengedte a kis urnát a sírba, semmi másra nem tudtam figyelni. Soha nem felejtem el a jelenetet. Egy fehér virágot dobunk utána és egy marék földet. A többit elintézi a temető alkalmazottja. Mind szipogunk, zsebkendők járnak kézről kézre. Elképzelésem sincs mennyi ideig voltunk ott ; az időérzékem egész napra megszűnt. Végül apa töri meg a csendet, s lassan elindulunk az autókhoz. A lábam földbegyökerezik, ahogy szemben megállok a sírhellyel. Szépséges fehér virágok díszítik nagymamám nyughelyét. Nagyon nehezemre esik elindulni. Hazafelé az autóban lassacskán elmúlik a torokszorításom. Hazaérve még emelkedett a hangulat, de mindenki kissé lenyugodott. Gyertyát gyújtunk, megebédelünk, iszunk a drága Nana egészségére, mesélgetünk róla. Valójában rengeteget idézzük őt, nap, mint nap. Szinte minden órában elhangzik valami, amit tőle hallottunk, tanultunk, láttuk. Még most is ég a gyertya, amit neki gyújtottunk, ahogy leírom a gondolataimat. Egész nap, felváltva mélázom a múlton és a jövőn. Már nem több, mint három hét múlva költözöm el otthonról, a Hunor utcából a Csángó utcába. A nehéz esemény ellenére boldog vagyok. Boldog és izgatott, de legesleginkább türelmetlen. Szörnyen türelmetlenül várom az új otthonomonat, amit csak mi ketten fogunk kialakítani, berendezni és megtölteni. Alkalmankénz legyőzhetetlen kísértés van bennem, hogy megnézzem közelgő otthonunk képeit. Tervezgetem, elképzelem, hogyan és miképp csinosítjuk ki a magunk ízlésére. Látom magam előtt, amint kávét főzök és legfőképp hogy a kedvenc kávéfőzőm végre méltó helyreé s a neki járó megtiszteltetésben foglalja majd el jövőbeli helyét és nem egy megtűrt masina lesz a sarokban a szárított kenyér vagy a lecsópaprika alatt. Ahogy a kis kávéfőzőm is, úgy az életem is a helyére kerül. Így érzem legalábbis. Megfelelő mederbe, a megfelelő emberrel, a megfelelő időben. Bizakodással és türelmetlenséggel várom az augusztus 15-ét, ami már nagyon közel van. Főleg azért is, mert a háromból egy hetet, ami még hátra van, Horvátországban töltünk. Ami biztos, az az, hogy a kedvenc bögrémet biztosan magammal viszem.

[szitakotolany]

Mai hangulat : Coke Zero és Álom luxuskivitelben. Egy hét és a gondolataim nem maradnak többé rejtve! ;)

[szitakotolany]

Köszönöm a teát! 👌

[szitakotolany]

Honnan tudom, hogy Barátok között vagyok? Egy bögre zöld teával is ugyanolyan jól érzem magam hajnali fél négyig, mint egy fél üveg borral. Köszönet a tegnap estéért, Balu! 😊🍕

[szitakotolany]

Music is the best way to express things which could not be expressed by words.

[szitakotolany]

Mindegy hova ,csak menjünk. Úszunk a város esti fényeiben. Összefolynak, csillognak, elmosódnak.

Az Andrássy út lélegzetelállító, az il Bacio di stile kivilágítása láttán elakad a lélegzetem. Nem érdekes hova, csak sodródunk. Az ár ellen küzdeni már rég értelmetlen.

[szitakotolany]

[szitakotolany]

Modern kori hosok

Fehér lovon piros szalaggal érkeznek az éjszakában. Mindenki becsüli őket, de mindenki azért remeg, ha meglátja közeledni villámló paripájukat : csak nehogy hozzánk jöjjön. Mikor belépnek a házadba, piros páncéljuk tolakodóan ordítja az arcodba : nagy baj van. Ők jönnek, és valakit elvisznek. Munkájukért becsületrendi kitűntetés járna, jólét és gondtalanság. Más emberek ők. Másból vannak. Humoruk a sorséval vetekedik. Lehet eredeti, vagy fekete, ők már mindenen tudnak kacagni. Kérdezik tőlünk, hogy hogyan szólíthatják a beteget. Kedélyesek és barátságosak, mintha nem most látnák először Margit Nénit, úgy beszélnek hozzá. Mintha a kedvenc szomszéd nénijük lenne a Barackfa utcából. Mivel ő felállni nem tud, átkarolják és felemelik. Egyszerűen, kedvesen, meleg szavakkal biztatva. „Margit néni ne tessék aggódni, jó erőben vagyok. Ma még senkit sem ejtettem el és most sem fogok.” Stramm fiatal férfi, szemüvegben, barátságos, vidám arccal. Eközben mi ruhát segítünk rá. A következő nagy ölelés-emelés jön. Margit nénit beültetik egy gurulós székbe, hiszen magától járni nem tud. Biztatják és biztatják. Bizalmat ébresztenek. Ordító piros egyenruhájuk csak az első pillanatban ijesztő a lakásban, majd lassan rájövünk, milyen jó, hogy itt vannak. Milyen megnyugtató, ahogy kézben tartják a dolgokat. Így már biztos nem lesz semmi baj.

Lassan elindulnak vele kifelé. A küszöbön fennakad egy pillanatra a kerekes szék : „Ne tessék aggódni, én sem esnék le róla !”. Előkészítik a járművet, hallom, ahogy egyikük a másiknak mondja : ”Indítsd be a fűtést, hogy ne a hidegbe tegyük.“ Katival egymást támasztjuk, én a karját dörzsölgetem. Hideg van, de nem számít. Megvárjuk, amíg “Margit néni” eltűnik a mentő ajtaja mögött. Még sokáig matatnak körülötte a mentősök. Apának javasolják, hogy ne hagyjanak nála értéket, mert a Margit kórház hírhedten jó az ilyesmiben…

Anya kijön értünk és becitál minket a kapuból. Ahogy felértünk a lakásba, ki-ki értesíti az ismerősöket. Lassan kezdünk felocsúdni és meggyőzzük magunkat róla, hogy Nana erős és pár nap múlva jön is ki. “A tüdőgyulladás és a combnyaktörés napokon belül képes elvinni az embert.” Mondta a Dédpapa, apa tolmácsolásában.

Mély nyomot hagyott bennem ennek a mentős fiúnak a viselkedése. Ismertem Rostás Mátét civil életében, aki szintén mentősként dolgozik. Humora, kedélyessége és nyugalmat árasztó személye tegnap este egy másik szakember képében jelent meg. Láttam bennük párhuzamot. Sosem felejtem el ezt a fiút, aki így bánt a nagymamámmal. Sosem felejtem el, ahogy a mentő áll a kapu előtt. Egyik alkalmat sem. Az ilyen képek beleégnek az agyunkba, egy életre.

Biztos vagyok benne, hogy Nana ki fog jönni. Néhány nap az egész. Erős és elpusztíthatatlan, még ha a konyhába kibicegni nagy feladatnak tűnik is. 

Ezek a modern hősök, akiket lovagokkal, hozok párhuzamba, egy zötyögő mentőskocsival érkeznek szirénázva, hogy valamilyen megfogalmazhatatlan becsülettől hajtva életeket mentenek. Nem akármilyen lelkük lehet. Éhbérér szaladgálnak, idegeneket emelnek ki a mocsokból, mindezt kedvesen, mosolyogva, nevetgélve. Később sztorizgatással emésztik meg a szörnyűségeket, amelyeken hihetetlen lélekjelenléttel cselekedtek.

A végszavam nekik : Köszönöm.