"Haza akarok menni, mondtam csendesen, éreztem, hogy ami van, az nem igaz. Csak utólag jöttem rá, hogy átvertem magamat, de átverni mást sem akarok. Ahogyan a másik is engem, mert ez együtt jár. Ő mint hiéna vetette rám magát, hogy feldaraboljon, mint húst a vágódeszkán, s a fejsze a tárgyával nem valósan kommunikál, csak funkcionál. Ebből érzed, hogy nincs jelen, magának bizonyít, veled nincs párbeszédben. Az ágyneműbe kapaszkodtam, meg a könnyeimbe, csakhogy ne érezzem annyira az űrben magam. Azt éreztem, minden érintés fáj, egy nyílt seb vagyok. Az otthonom biztonságosabb, mert ott a realitás. Ott minden sarokban van egy emlék, az egyikben ütött, a másikban fojtogatott, a harmadikban rám kiáltott, a negyedikben hátat fordított – ott egyből magamhoz tértem a nosztalgia hívásából. De idegen térben elvesztem, kiszolgáltatottá váltam, kislánnyá, nem érzékeltem önmagamat, nem tudtam védeni a határaimat. Ott védelmet akartam, amit a másiktól vártam, s ezért a fedezékért cserébe a testemet is odaadtam.
De ez a félelem, ez a fájdalom, ez a magány, ez a kiszolgáltatottság ez az érzelmileg és fizikailag elhanyagolt gyerekkor íze. Ezt akarjuk nem érezni egy másik testen át. De mégiscsak érezzük, ha a testen túl is létezünk. Érezzük, és a hátunkon kell hazacipelnünk, mert senki nem veheti át tőlünk, és senkire rá se terhelhetjük. Ez a mienk. A saját magányunk. És amíg eltagadjuk, addig önmagunk előtt is hazudunk. Addig átmegyünk valakihez, úgy, hogy ott sem vagyunk.
Haza kell menni. A szégyenhez. A bűntudathoz. A félelemhez. A fájdalomhoz. A veszteséghez. A kudarchoz. A magányhoz. A tévedéshez. Az önátveréshez. A hazugsághoz. Ott kell ülni vele. Kicsinek kell lenni. Ölbe venni. Megérteni. Elfogadni. Átélni. Hordozni. Elbírni. Elviselni. Kihordani. Megszülni. Megszeretni. Megismerni. Megérezni mindenkor, ha működésbe lép. És megvédeni. Nem elmenekülni.
A fájdalom legmélyébe léptem akkor. De már a józanságba. Tudtam, hogy nincs visszaút a férfihoz, akit elhagytam. És tudtam, hogy nincs most út előre sem, máshoz, máshova. Csak a tömény hazugság fájása égetett a bőrömön, egészen a legbensőmig hatolóan. Hiába húzna a félelem vissza, a beszűkülésbe, magamat kell kitöltenem. Kislány voltam, és úgy döntöttem: innen már csak szeretetben nevelem fel önmagam."
(Hipnózis 6-kor, részlet)
