El akartam mesélni, hogy meghalt a szomszédasszonyom, az, akivel a kerítés fölött olyan komoly dolgokról beszélgettünk mindig, hosszan, mélyről, a magány barlangjából ki-kibeszélve, mikor épp csak kidugod a fejed, és tudod, hogy a varázs csak addig tart, míg ez a beszélgetés, és utána sötét és síkos lesz minden újra, és volt, hogy csak egy-egy szempillantás volt, de szó szerint.
El akarom azt is, hogy a pap sírt a temetésén, szeretők voltak. Szerelmesek. Nem tudta senki, csak az asszony fia és a lánya, a másik szonszédasszony, meg én.
A papnak gyönyörű baritonja van, konzit végzett, zenész volt, operaénekes lett volna, ha nem pap, és ahogy ott énekelt, abban a szélfútta, virág és télikabát illatú kápolnában, megállt az idő. Olyan fájdalom volt a hangjában és olyan üresség, átlászó, elbújhatatlan üvegvilág, hogy az embernek kicsi lett a bőre, szűk, elmosódtak körben az emberek, és csak az a forró, sárga fájdalom a szíve helyén.
És ott volt az a kicsi, márványfehér urna a kápolna aranymetszésében, egészen kicsi, ennyi csak, ennyi az ember, ez az asszony, akinek a pajzán viccein, a ferde pillantásán annyit nevettem. Mindig kócos volt és ha tehette, mezítláb járt.
Láttam elfogyni. Keményen ittak, a pap meg ő.
Szex nem volt köztük, csak zene. Orgona, vagy pianino, mikor mi. A szomszédasszonyom játszott, a pap énekelt. És volt, hogy fordítva. Volt, hogy a pap sarkig tárta a kis templom ajtaját és játszott, játszott, mert tudta, hogy a szomszédasszonyom most fordul be épp a sarkon és jön végig az utcán.
- Nekem zenélt! - mondta nekem ilyenkor utána.
Hallottam őket sokszor közelről, a szomszédból is. Az első melegebb estéktől, mikor már odaát minden tárva-nyitva volt.
És tudtam, beszélgetnek, telefonálnak éjszakákon át, egy-két üveg pálinkával tartva magukban az erőt. Egy ilyen alkalom után a szomszédasszonyom elesett a nappali kövén és összetörte magát. Összepisilve, kihűlve találták meg reggel.
Sose lett már egészséges ezután.
Láttam elszürkülni az évek alatt, láttam eltörni, gyérülni a haját, láttam a foltokat és a vakarás nyomokat az arcán, a nyakán, mindig viszketett, és láttam a kezeit, lábait elsorvadni. Láttam, ahogy tűnik belőle a huncutság, a humor, az erő.
Aztán meghalt kiszolgáltatva és méltatlanul.
És nem értettem, miért. Nem értettem, hogy egy szerelem, amit annyira irigyeltem egészen sokáig!, hogyan tör az ember életére, hogy szívja azt lassan és módszeresen el, amikor mindig, mindig azt hisszük, hogy éltet.
És aztán arra gondoltam, csak hogy megmagyarázzam magamnak valahogy, hogy nem lehetett élni így. Nem lehet élni egy soha egészen be nem teljesülhető szerelemben. Nem lehet élni egy szerelemben, ami nem csupán ábrándozás, hanem vágy, mindig csak vágy, ami nem csitul, mert nem váltható életté.
Azon gondolkodtam még, hogy vállalta volna-e, ha előre tudja, hogy ez a vége.
Hogy megérte-e.
Érték-e az élet , csak azért, mert van, érték-e az élet abban az értelemben, hogy telik, hogy évekké, évtizedek láncává nyúlik el, vagy csak az érték, amit szenvedéllyel, vagy legalábbis odaadással, odafordulással töltünk el belőle.
Nem tudom.
De nagyon hiányzik, és hogy más kapcsolja fel a villanyt benn az ő a házában, az hihetetlen, az elfogadhatatlan, nagyon hiányzol, mintha egy ízzel kevesebb lenne a számban, nem tudom, aki meghal hová lesz, hol van, de olyan jó lenne, ha tudnád, hogy még emlékszem az ízre, emlékszem a kerítésen átkönyöklő beszélgetésekre, a reményre és a megindultságra, amit adott, okozott, emlékszem, ahogy a lépcsőmön ülve egyre halkultál, emlékszem, hogy ítélkeztem feletted, hogy messzebb légy, hogy nekem könnyebb legyen, és jó lenne, ha, nem tudom, mi lenne jó, mit szeretnél, mit szerettél volna, de jó lenne, ha tudnád, hogy geci szar ez így, nekem, és tudd, ez a te házad lesz, a te fenyőd, a te diófád és a te kerítésed, amíg én még így emlékszem, és tudd, hogy még szeretlek.
Már be volt szívecskézve 💔
elég jó
