szükséges zaj

[szuksegeszaj]

Meghan Markle, az egyenjogúság ikonja

Boldog karácsonyt evribáré. Remélem teletoltátok az arcotokat levessel, bejglivel, és minden jóval, és készen álltok egy kis olvasgatásra.

Egy olyan témával szolgálok a szökőévben egyszer frissülő blogomban, ami úgymond már elég sok ideje „bassza a csőröm.” Ez pedig Meghan Markle, és az ő feminista ikonná avanzsálása.

Amióta nemzetközi szenzáció lett a Megxit-ből (Harry és Meghan leválása a királyi családról), valahogy volt egy olyan bújkáló érzés bennem, hogy itt valami sántít. Valamiért nem volt szimpatikus ez a Meghan leány. Ehhez persze hozzájárult, hogy a számtalan őt és Harry herceget dicsőítő cikk mellett elkezdtek felbukkanni a választásukat, jobban mondva annak indokát megkérdőjelező írások. Így hát elkezdtem cikkeket olvasni mindkét táborból. Igyekeztem minden ténynek utánanézni, hogy biztos forrásokból tudjak informálódni, mielőtt kialakítanám a véleményem. Természetesen, mint általában mindennel kapcsolatban ami a neten van, rengeteg hazugságot és ferdítést találtam (mindkét oldal által), így azért mélyrehatóan kellett fact-checkelnem minden infót. Miután sikerült az irdatlan mennyiségű dezinformációt lebontanom, ráébredtem, hogy Meghan miért nem volt számomra szimpatikus.

Meghan Markle egy nárcisztikus opportunista.

És rengeteg, a nárcisztikus emberekre jellemző mézes-mázas viselkedésformát tanúsít, hogy a nyilvánosság pozitív véleményét a saját oldalára billentse. Szögezzük le, hogy a “nárcisztikus” szót most nem a személyiségzavar fogalmaként használom, mivel nem vagyok pszichiáter, így nincs jogom diagnosztizálni senkit. Természetesen nem azt mondom, hogy Meghan Markle-nek bármilyen személyiségzavara lenne, pusztán a tények és a saját megítélésem alapján boncolgatom a viselkedését.

Szóval lényeg a lényeg, nem szeretek elfogultság alapján ítélni, és pontosan ezért most összeszedem a két fél tulajdonságait.

Az angol monarchia egy baromi elavult entitás, aminek már réges-rég a történelemben kellett volna maradnia, de a britek egy része valamiért fétis szinten imádja őket. A királyi család tagjai valahol félúton vannak az elérhetetlen előkelőség és a celebstátusz közti spektrumon. A fehér, kiváltságos elit tökéletes ideája a brit monarchia, mint jelenség. Amúgy még csak nem is kell a régmúltba nyúlni hozzá, hogy kimoshatatlan foltokat találjunk rajtuk: Diana hercegnő abuzálása (és Károly herceg, vagyis király, hűtlen tendenciái), András herceg pedó botránya, a néhai Fülöp herceg rasszista kommentjei, és még sorolhatnám. Vajon ki gondolná, hogy ennek a családnak a tagjaként az embernek le kell mondania a gerincének egy részéről?

Megjegyezném, hogy a brit monarchia nem önmagát tartja fent, így elég álszent valami elszabadult démoni ördögszekérnek titulálni, ami a szegény társadalomban végez brutális pusztítást. Az emberek adnak neki létjogosultságot, már akkor is, ha csak azt tekintjük, hogy az adófizetők pénzéből élnek egy nem diktatorikus rendszerben. Másrészről pedig a reprezentatív szerepen kívül már nem sok vizet zavarnak a politikában sem.

A másik oldalról pedig nézzük Meghant. Amerikai színésznő, aki nem igazán futott be számottevő karriert a filmiparban, ami önmagában nem is megvetnivaló, és nem is fair, amikor valaki ezzel dobálózik. Viszont az már más tészta, hogy a múltjának szereplői mintaszerűen tanúsítják, hogy hogyan szerzett- és dobált el kapcsolatokat a szociális ranglétrán való felmászás jegyében. Családját és barátait lecserélte egy teljesen új garnitúrára, majd bele is kezdett a saját „Diana hercegnő 2.0” projektjébe. Ami kicsit beteg, tekintve, hogy a férje halott anyjáról beszélünk. Az pedig már a saját véleményem, hogy soha senki nem lesz olyan természetesen ikonikus, mint Diana hercegnő.

A végső csepp a pohárban, hogy megírjam ezt a bejegyzést, bizonyos feministák mérhetetlen elfogultsága volt Meghannal szemben. Rákerestem itt, a Tumblr-ön, hogy vajon mi az emberek véleménye erről az egész Megxites káoszról, és a bejegyzések túlnyomó részének röviden összefoglalt tartalma a következő:

Meghan egy girlboss, aki ikonikus félvér színesbőrű nőként szembeszáll az elitista fehér brit monarchiával.

Aki nem támogatja, az egy szexista náci.

Mindenkit le kéne lőni, aki valaha elszomorította.

Ő van annyira bátor, hogy megossza a saját történetét.

Ő a nők és a nem fehér társadalmi csoportok zászlóvivője, egy igazi QUEEN.

Enyhén szólva felbasztam magam, mivel eddig úgy tűnik nem realizáltam, hogy egy szexista náci vagyok.

Meg azért is, mert nem az a helyzet, hogy ne értenék egyet azzal, hogy a monarchia szar. Hanem azért, mert az emberek nem képesek azt elfogadni, hogy attól még Meghan is lehet szar. Ez nem egy vagy-vagy választás. Attól, hogy az egyik fél manipulál, nem jelenti, hogy a másik őszinte. És sajnos az az igazság, hogy még Meghan Markle sem olyan kurva nagy queen, hogy ne kelljen semmiért felelősséget vállalnia.

Amikor anyukámtól kaptam egy Viber üzenetet, hogy belenézett Meghan Markle vadi új, nagyonmegmondó sorozatába a Netflixen, és annyira felfordult a gyomra, hogy ki kellett kapcsolnia, nyilvánvalóan egyből meg kellett néznem nekem is.

Az a szintű émelyítő önsajnáltatás, amit ekkora büdzséből kihoztak, valóban elég gusztustalan. Köszi anya, hogy előre szóltál.

Ennek ellenére rengeteg néző, köztük rengeteg feminista, úgy bekajálta ezt a sorozatot, mintha nem lenne holnap. És nem értem. Ezek az emberek nem tájékozódnak maguktól? Vagy szimplán csak a saját oldaluk által publikált, elfogultabb információ jut el hozzájuk? Nem hiszem el, hogy ezt felnőtt embereknek ki kell mondanom, de aki szentnek állítja be magát, az általában nem az. És Meghan pontosan ezt a narratívát táplálja magáról. Komolyan ennyien fogékonyak egy ilyen szinten átlátszó manipulatív önszopásra, csak mert az illető nő és POC (person of color)? Attól, hogy valaki egy bögre hányást akar veled megitatni, nem muszáj elfogadni, csak mert kedvesen mondja és szépen néz. Ez olyan, minthogy attól, hogy valaki férfi, nem lesz folyamatosan igaza, és nem lesz jogosult bármit bárkivel megtenni. Ez arra is igaz, hogy attól hogy valaki nő, szintén nem lesz automatikusan igaza és nem lesz mindig a körülmények áldozata (ami amúgy önmagában is egy kurvára szexista koncepció). 

Ki milyen oldalról szemléli, ugye.

Na de elég a dühöngésből.

Senkinek ne legyen afelől illúziója, hogy a Meghan & Harry névre keresztelt sorozat célja a tényfeltárás. Mert nem az. Sőt, meglepően kevés tény van benne, de annál több hatásvadász elem. És tekintve, hogy az utóbbi évtizedben mennyire nyílttá vált a diskurzus a mentális egészségről, toxikusságról és manipulációról, rohadtul elborzaszt, hogy az emberek mennyire képesek bedőlni egy nárcisztikus önmosdatásnak. Az általam talált vélemények alapján pedig mindez egyedül azért történik, mert a létrehozója belepasszol olyan kategóriákba, amiket minden jóérzésű ember amúgy támogat az egyenjogúság szempontjából. Plusz azért, mert a konfliktus másik fele pedig a brit monarchia. Ezzel pedig a már leírt infókkal együtt épp eleget mondtam. Elképeszt, hogy csomó embernek mekkora vakfoltja van a tényekre nézve, ha elfogultan áll egy konfliktus valamelyik szereplőjéhez.

Ne felejtsétek el, hogy Meghan azért sikeresen megharcol(t) a befolyásért, és szerény véleményem szerint ennek az öncélúságon kívül semmi más oka nincs. Manapság úgymond már “household name”, aki számtalan anyagi és szociális forrásból gazdálkodhat, hogy érvényesítse a saját érdekeit. Sőt, ehhez számtalan nyilvános platform is adott számára, és ezzel evidenssé válik, hogy neki is több a lehetősége az információk megszűrésére. 

Ezzel láthatóan él is a Meghan és Harry-ben.

Meghan az új Netflix sorozatban egy őzikeszemű, rózsát szedegető, gyerekeit tökéletesen nevelő Disney hercegnőnek állítja be magát, akit meghurcol a csúnya brit monarchia. Harry pedig ehhez asszisztál. A fő vonal az, hogy Meghan szegény nem csinált semmit, és valamiért mindenki más indokolatlanul bántja. Pontosabban a narratíva az, nem csinált semmit, azon kívül, hogy nem fehér. A világ egyszerűen csak tele van csúnya gonosz meghanbántó emberekkel, és bárki aki negatív kritikával illeti őt, az rasszista. (Amúgy önmagában az az elgondolás nem rasszista, hogy azt, aki nem fehér, nem illetheti negatív kritika? Na mindegy.) Ha valamelyikőtöknek valaha volt kontaktja nárcisztikus, vagy nárcisztikus viselkedésformákat tanúsító emberrel, akkor pontosan tudjátok, hogy milyen egy olyan ember közelében lenni, aki képtelen beismerni a felelősségét akár csak egy tettéért is. Amikor az illető sosem lehet hibás, és ha netalán tán mégis szar alak volt, akkor jogosan és kiérdemelte mindenki, és az egyenlet végén valahogy mindig ő lesz az áldozati szerepben, akkor is, ha dalolva átgázol mások érzelmein.

Mire gondolok? Meghan nem sajnálta a vádaskodást nem csak a királyi családdal szemben, de gyakorlatilag még a személyzetet sem hagyta ki belőle. Számtalan szemtanú bizonyította, hogy Meghan sajnos elég türhő volt az őt kiszolgáló (amúgy állítólag igencsak megbecsült) királyi személyzettel. Ez az ordításon át a követelőzésig mindent magába foglalt, amit több irányból, több ember is megerősített. A családot pedig elnagyoltan megvádolta rasszizmussal is. Azt nem mondta el ki mondott és pontosan mit, de rasszisták. (Ennyi erővel bárki bármit mondhat, ha elég elnagyolt a vád, mert sem cáfolni, sem bizonyítani nem lehet.) Mindeközben természetesen könnyes szemmel fejtegeti azóta is, hogy mennyire szorosak és merevek voltak az elvárások, amiknek meg kellett felelnie (wow, sokkoló), és emiatt nem lehetett önmaga. Majd emiatt öngyilkossággal fenyegetőzött személyesen a saját kedves férjének. Természetesen ez nem minden, amit miatt Meghan sztorijai visszásnak hatnak, de szerettem volna pár konkrét példát hozni.

Legyünk reálisak. Aki képtelen akár csak egy dologért is felelősséget vállalni, ott valami sántít. Annál meg végképp sántít valami, aki a beházasodását a királyi családba Nelson Mandela kiszabadulásához hasonlítja.

Szóval az első rész a „már régóta kinézte magának Harry-t” feltevést igyekszik cáfolni. A mondandót körülbelül egy mondatban így lehet összefoglalni:

„LÁTJÁTOK? AZT SEM TUDTAM KI AZ A HARRY! TESSÉK, ITT VAN PÁR BARÁTOM AKI MEGMONDHASSA, HOGY MENNYIRE ÉLTEM A HOT GIRL SUMMER VIBE-OT!”

Természetesen ehhez evidens, hogy dukálnak a barinős bolondozós képek és videók. Ez már csak azért visszás, mert számtalan forrás megerősítette, hogy Meghan kurvára tudta ki az a Harry herceg. És akkor ismét legyünk reálisak: ki az akinek van internetelérése és fogalma sincs arról, hogy ki Harry herceg? Vagy legalább ne tudna rákeresni ahelyett, hogy nagy meglepődve nyújtogatja a nyakát, hogy “Wooooowww, akivel randizok a királyi család tagja!”

A második részt pedig már nem voltam hajlandó bekapcsolni. A saját idegrendszerem védelmében valahogy a cikkek olvasása ismét szimpatikusabb tevékenységnek bizonyult.

Meghan és Harry visszatérő panasza, hogy a túlzott publicitás volt az egyik meghatározó tényező, ami távozásra kényszerítette őket a királyi udvarból. Ezt hivatott alátámasztani az a sztori, amit Meghan előszeretettel mesélt el többször is: a királyi család szeretett volna egy képet hivatalosan nyilvánosságra hozni Meghan és Harry újszülött gyermekéről, mire Meghan anyaoroszlánként az asztalra csapott, hogy márpedig ő nem fogja „ezüsttálcán felkínálni” a gyerekét a nyilvánosságnak.

Majd telerakták a saját sorozatukat családi videókkal és fotókkal abszolút személyes és intim pillanatokról, amikből körülbelül öt másodpercenként bevágnak egyet. Gyakorlatilag épp hogy csak azt nem láthatjuk, ahogy Meghan és Harry veszettül kúrnak a kaliforniai villájukban, mert azt épp most nem volt kedvük megosztani. Csak a gyerekeik privát szféráját kifizetődő megsérteni ugye, a sajátjukat nem.

Ja, és ne felejtsük el azt sem, hogy még a lábujjuk sem érintette a reptér retkes padlóját Amerikában, amikor már szerződésük volt a Netflix-szel és a Spotify-jal, és két szempillantás alatt már Oprah-nak adtak interjút. Új, csillogós, kékvérű influencerekhez méltóan.

Tehát itt a probléma valójában soha nem a publicitással volt, hanem azzal, hogy nem Meghan szabályai szerint formálódik az a kép, amit a társadalom elé raknak. Vagyis inkább az, hogy az emberek nem szopták fel elég keményen az egóját ahhoz, hogy körülbelül Jézus második eljöveteleként adja elő az ő legendás szabadulását a királyi családból. Az különösen elgondolkodtató, hogy a gyerekei nyilvánosság előtt való szerepeltetését valamiféle démoni abúzusként állítja be, ha a királyi család csinálja, de valamiért neki mégis szabad pontosan ugyan ezt megtennie és kihasználnia, és akkor már egyből rendben van. Megjegyezném, mindkét helyzetben Meghan volt kontrollban, tekintve, hogy visszautasíthatta a hivatalos kép nyilvánosságra hozását is. De ő csak a második verzióból profitál igazán.

Tehát a sorozatban egyik pillanatban nagyon kell sajnálni őket, mint meghurcolt emberek, a következőben pedig Meghan a parkokat megszégyenítő kertjükben elégedetten sóhajtozik a szelfikamerába a rózsák közt. Most akkor melyik? Sajnáljam azért, mert dollármilliókból csináltathat magának egy promósorozatot, ahol körülbelül félisteni magasságokba emeli magát a világ egyik legnépszerűbb streaming platformján? Sajnáljam, hogy végre megkapta azt, amiért egész életében képes volt letaposni embereket, és végre az a celeb lehet, akinek mindig is megálmodta magát? Sajnáljam, hogy azt vallja, hogy azoknak a hangja, akik nem állhatnak ki magukért? Miközben amúgy hátralevő életében valószínűleg nem lesznek sem anyagi, sem szociális nehézségei, és nem is voltak. Soha nem fog olyan diszkriminációt elszenvedni, mint egy olyan fekete nő, akinek nincsenek ilyen forrásai, és nem is tesz értük semmit azt leszámítva, hogy különböző jótékonysági akciókon tökéletes sminkkel és frizurával teli fogsorral mosolyog a kamerába. Szart sem tud ez a nő az elesettekről és a hátrányos helyzetűekről és látszólag kurvára nem is érdekli.

Visszakanyarodva tehát úgy gondolom, hogy az, hogy a létezésével és azzal, hogy minden erejével azon van, hogy a rasszizmus ellen folytatott erőfeszítések mártírja legyen, már előrelendít bármiféle egyenjogúságért folytatott küzdelmet, abszolút röhejes.

Összefoglalva, nem, nem hiszem, hogy Meghan Markle az egyenjogúság ikonja lenne. Véleményem szerint ő egy igazi manipulatív, nárcisztikus hazudozó, akinek olyan volumenű tömeget sikerült behúznia a csőbe, hogy azt egyszerűen nem akarom elhinni. És elnézést kérek, amiért nem vagyok hajlandó egy ilyen feminista ikon előtt fejet hajtani, mert gyomorforgató minden amit magából prezentál, és valószínűleg az is, amit nem.

Ha már cancel culture van, akkor igazán fasza lenne, ha nem szemezgetnénk ki kapja meg a permanens letiltást a közéletről.

[szuksegeszaj]

Engem válassz – „pick me” lányok mikroszkóp alatt (II. rész)

A tegnapi posztban bemutattam a pick me lány fogalmát, a maiban pedig az ígértek szerint leírom, hogy szerintem miért kifejezetten károsak az egyenjogúságra nézve.

A pick me lányokat elnézve megfogalmazódik a kérdés: „Miért foglalkozzak ezzel egyáltalán? Nem mindegy az nekem, hogy mit művelnek a saját életükben?”. És pont itt a kulcs. Nem csak a saját életükkel művelik azt, amit.

Már ott megbukik ez a kérdés, hogy a pick me lányok viselkedésének hatalmas és szerves része más nők értékének becsmérlése. Erősítik azt a képet, hogy csak az a nő érdemel elismerést, aki önmagát feladva kiszolgálja a szexista férfiak fantáziáját. Karrierista picsának nevezik azokat, akik előtérbe helyezik a saját boldogulásukat és sikereiket a párkapcsolat és családalapítás helyett. Vég nélkül dobálóznak a ribanc és a kurva szavakkal, ha egy olyan nővel találják szembe magukat, aki nyíltan beszél a szexualitásáról vagy szexuális életéről, miközben ugyanezt a viselkedést egy férfitól teljes mértékben elfogadják. Ugyan így, ezek a nők és lányok lenézik azt, amikor egy nő egyenlő bánásmódot vár el a párjától, és túl nagyigényűnek, vagy egoistának bélyegzik. Látjátok mire akarok kilyukadni? A pick me lányok a nők és férfiak közti egyenlőtlen erőviszonyok és a kettős mércék erősítői, ami különösen problémás, ha azt nézzük, hogy egy nő szájából hangzik el, hogy a nő kevesebb a férfinál.

Nézzük meg például az amerikai republikánusok kedvencét, Kaitlin Bennett-et, aki arról posztolt a Twitteren, hogy a nőknek nem kéne szavazati jogot adni, mert túlságosan érzelmesek vagyunk. Egy nő, aki azt mondja, hogy nem érdemel szavazati jogot, mert a férfiak racionálisabbak, és jobban tudják mi kell a politikába. Ez azért ha belegondolunk, akkor kibaszott kemény.

Az sajnos iszonyúan hátráltatja a változást, amikor a nők egy kicsi, de hangos rétege azt mondja, hogy a nők alsóbbrendűként való kezelése rendben van. Mert valamilyen kicsavart logika szerint ŐK kényelmesen elvannak ebben az állapotban, hiszen az önértékelésük teljes mértékben a férfiak elfogadásán nyugszik. Ez azért is veszélyes, mert leveszi a felelősséget a szexista, vagy akár az erőszaktevő férfiakról is, és áthelyezi a nőkre. Megvert a férjed? Biztos tettél érte. Megerőszakoltak? Nem kellett volna olyan ruhát felvenned. Lealacsonyítva érzed magad? Ez csak azért van, mert képtelen vagy elfogadni hol a helyed.

A felelősség ilyesféle áthelyezése nem csak hogy az egyén életében okozhat súlyos traumát, de a társadalmat nézve is olyan erőviszonyokat legitimál, amik szörnyű, érzelmileg pusztító szerepekbe szoríthatnak rengeteg nőt. Ilyen például a kapcsolaton/családon belüli bántalmazás és az áldozathibáztatás elszenvedése, de a paletta ennél még sokkal szélesebb.

De ha csak kisebb mértékben nézzük a negatív hatásokat, akkor is bőven találhatunk boncolnivalót. Az előző posztban emlíett férfias pick me lányok erősítik azt az átlagos véleményt, hogy az általánosan femininnek tartott érdeklődési körök (sminkelés, haj, divat, romkomok, stb.) felszínesek és értelmetlenek. Így nem csak a nők szinte már tudatlan gyerekként való kezeléséhez járulnak hozzá, hanem erősítik azt a szégyenérzetet, amit a társadalom aggat a nőkre a feminin jellegű ízlés és hobbik miatt.

Erről a témáról írva egy személyes élményt idéztem most fel magamban még tinikoromból. Már egészen korán rájöttem, hogy imádom a rózsaszínt és a pasztellszíneket, imádok a hajammal foglalkozni, imádok sminkelni. Tinikoromban ezek miatt egy intenzív bűntudat jelent meg bennem ezek miatt, amit akkor nem is értettem, viszont ettől függetlenül volt akkora ereje, hogy az ezekkel való foglalkozást nem mertem nyíltan felvállalni. Visszatekintve az akkori barátaimtól, szubkultúrámtól, és nem utolsó sorban férfiaktól, minden irányból azt a véleményt kaptam, hogy aki „túl sokat” foglalkozik ezekkel az „plázacica”, „picsa”, „kis hercegnő”. És hát nyilván én nem tartottam magam ezek közül egyiknek sem. Ahelyett, hogy összekapcsoltam volna a fejemben, hogy ha én nem vagyok az, amiket mondanak, és mégis olyan az ízlésem, akkor valószínűleg ez egy hamis sztereotípia, inkább én választottam le magam ezekről a dolgokról, amiket alapvetően nagyon szerettem. De ma már felfogom, hogy ez hiba volt. Viszont sajnos nem csak nekem van hasonló történetem, és nem csak nekem lesz. Számtalan kislánynak és tininek van amiatt bűntudata, hogy úgymond üresfejű női dolgokkal tölti az idejét. Jegyezzétek meg: ha valami számotokra jelentést hordoz, akkor az nem lesz csak attól üres, mert más azt mondja, hogy az. Azt már tudjuk, hogy a férfiaknak semmi közük ahhoz, hogy milyen ízlésetek van, de más nőknek sincs. Sőt, senkinek sincs.

Összességében azt mondanám, hogy a pick me lányok nem tehetnek arról, hogy így szocializálódtak, viszont ez nem menti fel őket az alól, hogy vissza akarják zárni a nőket az otthonba, a férfiak háta mögé. Ennek tetejében a már alapból szabad férfiak szabadságát akarják ezzel biztosítani, így gyakorlatilag a semmiért feláldozva nőtársaik (és a saját) autonómiájukat. Lehet, hogy talán túl kemény vagyok, de nem tud nem felmenni a vérnyomásom attól, amikor egy nő akarja elvenni a többi nő hangját, mert ez a legkárosabb és legvisszataszítóbb dolog, amit a sajátjaiddal megtehetsz.

[szuksegeszaj]

Engem válassz – „pick me” lányok mikroszkóp alatt (I. rész)

Ha valaki jártas a TikTok-on, akkor már biztos találkozott a „pick me girls” (=’válassz engem’ lányok) kifejezéssel, mivel elsősorban ez a platform felelős azért, hogy köznyelv részévé vált. Ezelőtt viszont a Reddit-en elhíresült „not like the other girls” (=nem olyan mint a többi lány) kifejezéssel illették ugyan ezt a jelenséget, bár ha engem kérdeztek, akkor a „pick me” sokkal jobban kifejezi, miről is szól ez az egész.

Na de térjünk is rá, hogy mi van ma terítéken. A pick me lányok azok a nők, akik a sztereotipikusan női tulajdonságok becsmérlésével és a férfi tulajdonságok túlértékelésével akarják az ellenkező nem elfogadását és csodálatát kivívni. Ők azok, akik szerint csak hülye picsák vagy kurvák használnak erős sminket. Akik szerint aki rózsaszínt hord és popzenét hallgat az Barbie. Akik szerint a lányok „túl drámásak”, ezért csak férfiakkal lógnak. Akiknek a szexuális zaklatásról szóló cikkek alatti reakciója kimerül abban, hogy „minekmentoda”. Ez csak néhány példa, hogy értsétek miről beszélek.

Egy ponton az életünkben valahol szerintem mindannyiunkban volt egy kis belső pick me lány, aki minden áron el akar minket különíteni a nagy, rózsaszín, púderszagú női tömegtől, és szekunder szégyenérzetem van akárhányszor eszembe jut, de tinikorom elején mindenféle irónia nélkül voltak ilyen gondolataim. Viszont nem mindegy, hogy valaki ráébred-e egy idő után, hogy ez egy rendkívül öntipró és kártékony hozzáállás, vagy élete végéig beleragad ebbe a gondolkodásmódba, és tényleg elhiszi, hogy ő Az Egyedi, az elveszett tökéletes női prototípus, minden férfi vágyálma.

Ez így viccesen hangzik, viszont ha jobban betekintünk a pick me attitűd mögé, rájövünk, hogy kevesebb bicskanyitogató dolog van ennél a társadalom női berkein belül. Ahhoz, hogy ezt megértsük, és kezdeni is tudjunk vele valamit, meg kell értenünk a pick me logika mechanikáját. Mindennek a gyökere, az egész hozzáállás mozgatórugója az internalizált nőgyűlölet. Más szavakkal az a jelenség, amikor egy nő magáévá teszi mind azt a szexizmust és nőkhöz való előítéletes viszonyulást, amit csak a társadalom felkínál. Egyek lesznek a nőgyűlölő férfi gondolkodásával, ezzel magukban egy olyan belső konfliktust alkotva, ami arra készteti őket, hogy elkülönítsék magukat a többi, szemükben alsóbbrendű nőtől.

Ezt megmagyarázva kétféle pick me viselkedést különböztethetünk meg.

Az egyiket nevezzük mondjuk a férfias pick me lánynak. Ő az, aki azzal különíti el magát a többi nőtől, hogy az általánosan maszkulin(nak gondolt) tulajdonságokat tartja az etalonnak, és igyekszik azokat fel is venni. Ezzel nem lenne probléma, ha nem jelentené ki, hogy ő ezáltal sokkal értékesebbé válik a hagyományosan nőiesnek titulált nőknél. A férfi elfogadás oltárán beszáll a hagyományosan lányosabb ízlésű (vagy igazából akármilyen) nők ledegradálásába, elhitetve magával, hogy ezzel ő majd kikerül a nők felé irányított szexizmus hátrányos hatásai alól. Ő az, aki azt hiszi, hogy egyedi lesz attól, hogy gamer, szereti a sört, szeret enni, káromkodik, és általában egyszerűen csak nem viselkedik úgy „mint egy kényes hercegnő”. Ő inkább úgy vallja, hogy belül szinte már egy a pasik közül, viszont valójában sosem fog közéjük tartozni, mert alájuk rendeli magát. A személyisége feloldódik a férfiak elfogadása utáni rohanásban.

A másik a #feleségmateriál pick me lány. Ő úgy próbál elkülönülni a többiektől és a szexizmus leghőbb vágyává válni, hogy beleerőszakolja magát az összes női sztereotípiába, és más nőket is próbál ugyanebbe a skatulyába gyömöszölni. Mire gondolok? Saját bevallása szerint is a konyhában van a helye, ébredés után öt perccel már teljes báli szettben kell készíteni a család reggelijét, és szerinte minden nő beteljesülésének annak kellene lennie, hogy a férjéről és a gyerekeiről szól az élete, és mindezért cserébe semmit sem szabad elvárni. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a fajta pick me lány tökéletesen beteljesíti a Kovács Ákos által magasztalt női princípiumot, és elfogadja, hogy nincs más sors számára.

Láthatjuk, hogy ez a két típus egészen máshogy fejezi ki a szexista gondolkodásmódot. Míg az egyik arra helyezi a hangsúlyt, hogy a sztereotipikusan férfi tulajdonságokat piedesztálra emeli és azokhoz próbál idomulni, addig a másik nyíltan letiporja a női egyenjogúság létjogosultságát, és látszólag el is fogadja a szubmisszív helyét a társadalmon belül. Viszont annak ellenére, hogy ennyire másként fejezik ki pick me létüket, nem kizárt az sem, hogy valaki egyszerre tartozzon mindkét típusba, hiszen mindkét szerep alapvetően szubmisszív és szexista.

Tehát annak ellenére, hogy ennyire különbözőnek tűnik ez a két viselkedésforma, ha közelebbről nézzük őket, akkor szinte egyformák. Férfias pick me lány és #feleségmateriál pick me lány mindketten azt üzenik, hogy a női társadalom egy másodrendű, homogén massza. Nincs egyediség, nincs választási lehetőség, nincsenek árnyalatok, sem személyiségek a nők tömegén belül… KIVÉVE ŐKET. Ők ebben nem vesznek részt, mert különbek. Leértékelik a sajátjukon kívül az összes többi megnyilvánulását a nőiességnek, azokat helytelennek és alsóbbrendűnek kikiáltva. Lekurváznak, megszégyenítenek más nőket azért, hogy saját értéküket növeljék az ellenkező nem szemében. A pick me lányok nem magukért élnek. A pick me lányok, ahogy a kifejezés is sugallja, azért vannak, hogy valaki őket válassza. Hogy valaki értékrendjébe belepasszoljanak még akkor is, ha ezzel saját magukat, vagy más nőket kell feláldozniuk. Saját értéküket attól teszik függővé, hogy a szexista társadalom mennyire fogadja be őket.

Míg ezt olvasva valahol elszorul az ember szíve, hogy „hát ezeknél a szegény pick me lányoknál valami nagyon elcsúszhatott lelkileg”, viszont ennek ellenére koránt sem ártalmatlanok. Rá is jöhetünk miért, ha hátra lépünk egyet, és megnézzük, hogy valójában milyen hatással is vannak ők valójában a női egyenjogúságért folytatott harcra.

Holnap jön a poszt folytatása, amiben a pick me lányokat a feminizmus viszonylatában szedem szét.

[szuksegeszaj]

Isten éltesse a gyengébbik nemet

Be kell valljam, hogy kicsit már attól behánytam a számba, hogy ezt a címet leírtam, de úgy találtam, hogy ez foglalja össze a legszebben azt, amiről ma írni szeretnék.

Ismét egy gyönyörű, szikrázóan napos nőnapra ébredhettünk Magyarországon. A reggeli ágyban maradós ébredezés alatt szokás szerint átpörgettem a Facebookot és a híroldalakat a telefonomon. Ha már nőnap, akkor gondoltam nőként szívok magamba egy kicsit a pozitivitásból és kedvességből, amit állítólag ma kapnunk kéne. Tudjátok, megbecsülést, vagy valami ilyesmit. De nem ez történt. Arra eszméltem rá, hogy háromszor annyi sértő és degradáló üzenet jött szembe velem mindenhol, mint az év bármely másik napján. Na most ez akkor hogy is van?

Vajon milyen ok bújik meg amögött, hogy minden egyes nőnapon elárasztják az internetet a megbecsülés köntösébe bújtatott hímsoviniszta megnyilvánulások? A válasz egyszerű: a nőket nem igazán azért becsülik meg, amiért kellene. Vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy ilyenkor szembesülhetünk vele, hogy sok férfi szemében a nő nem igazán ember. A nő az nő. Sokoldalú, mivel lehet szexuális tárgy, mosogatógép, szobalány, szakács, meg anya is. Sőt, akár mind egyszerre! Wow. Elég szuperek vagyunk, nem?

Szerencsére ezen a napon bókokkal fejezi ki nekünk minden olyan férfi, aki azt gondolja, hogy ez így rendben van. Mert hát azért szerencsétlen nőknek dobjunk már egy kis morzsát, ha már emberileg abszolút lealacsonyítjuk őket egy sokadrangú pozícióba.

Tehát összefoglalva a reggeli internetes krúzolásom, láttam ma már mindent. Politikusok semmitmondó, lealacsonyító köszöntéseit, random férfiak hasonló kaliberű posztjait, és természetesen Varga Judit transzfób nőnapi köszöntését CSAK IGAZI NŐKNEK. De valamit azért csak ki kell választanom, amit ízekre szedhetek a mai posztban. Íme a nyertes, amit a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene Facebook oldal (amit amúgy mindenki figyelmébe ajánlok, aki még nem ismeri) osztott meg Hummel Zsolt tollából.

“Milyen a férfi? Szereti a pinát, Meg a melleket és a bőr illatát. Belenézni a női a szemekbe és élvezni bizsergést. És örülni, ha vissza is néztek. Jó lenne egyet csak kávézni veletek. Meg aztán együtt járni, együtt aludni. Persze jót szexelni is. Meg jó amikor csak este fáradtan egymásra dőlni. Bírni mikor menstruáltok, élvezni a hisztiket. Meg hallani amikor élveztek. Értetlenül állni, hogy gyereket szültök. És még főztök is mellette. Kivasalt fehér ingeket, és hogy mindig van friss zokni. Hogy sosem fogy el fogkrém. Értékelni a csipkét és de élvezni a pamut bugyit is. Nem érteni harisnyát, a melltartó, és a magas sarkút. De nagyon köszönjük. Emlékezni a tini lányok illatára, Élvezni a felnőtt nő parfümjét. Megköszönni azt sok készülést, Műkörmöst, fodrászt, kozmetikust. Köszönjük, a gyantázás összes fájdalmát, A gyerek miatt test változását. A világ dekoltázsoktól, ringó seggektől lesz teljes. Meg a szikrázó szemektől, és a mosolytól...Ami reméljük igent mond. Ha nem lennétek, ezt sem írtam volna le. Meg mi értelme lenne az életnek? Köszönjük hölgyeim.”

Összefoglalom nektek a nők értékeit ezalapján a szép köszöntés alapján: csöcsök, pina, kúrás, főzés, szülés, szép külső. Mi ezekben a közös? Egyik sem csak a nőért és a nők kiteljesedésének vonatkozásában jön szóba. Mind a férfi kiszolgálásának egy része, és így nyer értéket egy nő Hummel Zsolt (mellesleg ez amúgy ki a fasz?), és még sok más férfi szemében.

És sajnos ez a valóság: rengeteg férfit teljesen hidegen hagy, hogy mi zajlik egy nő fejében. Az ilyen embernek egy nő belső történései egyedül akkor lesznek érdekesek, ha épp egy faszt fogadnak magukba (átvitt és szószerinti értelemben). A többi belső folyamat pedig alapvetően értékét veszti vagy a sztereotípiák, vagy személyes komplexusok, vagy ki tudja épp milyen indokból. Mert irracionális, mert nem számít, mert hiszti, mert nem szükséges. Ami egy privát probléma lenne, ha nem akarnák ebbe a formába beleerőszakolni az összes nőt, a gondolataikkal együtt. Képmutató, lealacsonyító köszöntések jönnek minden irányból, amit ha nem értékelünk, akkor természetesen dühöngő, hőbörgő, szőrőslábú feminista picsák vagyunk. Hiszen bóknak szánták. És ha nem fogadod el, akkor a kurva anyád amúgy is. Mivel a legjobb védekezés a támadás, és a nagyvonalúan „hamárnőnapvan” alapon odabaszott sértegető bókokba annyi energiát és büszkeséget öltek bele, hogy ha kritizálni merészeled, akkor az egy parasztlengőssel ér fel egyenesen a kis sérülékeny férfiasságukba. Természetesen ezt így egyszer sem fogja egy szexista férfi sem bevallani, hiszen előbb mennek bele mindenféle mentális parkour mutatványokba, minthogy terápiára menjenek.

De nézzünk meg pár részletet ebből a műalkotásból.

Bírni, amíg menstruálunk? Bírd ki te azt, amikor felállni is képtelen vagy a fájdalomtól, amitől lever a hidegveríték is, és közben egy önmagát minimum isten ajándékaként kezelő férfi veri a saját faszát a tükörbe nézve, hogy milyen hősiesen tűri a „nehéz, hisztis napokat”.

„Értetlenül állni, hogy gyereket szültök. És még főztök is mellette.” Én is kurvára értetlenül állok azelőtt, hogy egy szülőszobából kilibbent friss anyát miért csak értetlenül néz a csávója, miközben főz.

„Kivasalt fehér ingeket, és hogy mindig van friss zokni. Hogy sosem fogy el fogkrém.” Mert nem elég, hogy menstruálok, szülök, meg főzök, de még mosok és vasalok is, sőt, boltba is olyan szinten csak én megyek, hogy a párom azt sem tudja, hogy a fogkrém nem csak odaterem a fürdőszoba polcára. A szolgálás az életem.

„Nem érteni harisnyát, a melltartó, és a magas sarkút.” (a helyesírásért nem én vagyok a felelős) Pedig hidd el, kurvára nem bonyolult, ezek csak ruhadarabok. Ám írónk értetlenül áll azelőtt, hogy egy nő esetleg lehet, hogy magáért vesz fel ilyet…

„De nagyon köszönjük.” …de azért valahogy a végén csak úgy értelmezi, hogy minden IS érte van.

„Megköszönni azt sok készülést, műkörmöst, fodrászt, kozmetikust. Köszönjük, a gyantázás összes fájdalmát.” Természetesen ez is mind-mind csak a férfiak élvezetének szól. News flash. A nőknek nem szól minden egyes rezdülése a férfiakról, akármilyen hihetetlenül is hangozhat ez.

És mindennek a tetejébe egy élveteg arccal takarító nő stockfotója a poszt alatti illusztráció. Ez volt az a pont, hogy majdnem felvettem és ideraktam magamról egy videót, ahogy ordítva röhögök, mint egy asztmás fóka, de inkább megkímélek mindenkit ettől a látványtól.

Zárásnak pár kérdést szeretnék feltenni. Ha már a hasonló véleménnyel rendelkező férfiak konkrétan bevallják, hogy a nők szolgaként robotolnak körülöttük, akkor mondják már el, csak így nőnap alkalmából, hogy ők mit tesznek a nőkért cserébe? Vagy a puszta létezésüknek és a farkuknak elégnek kell lennie mindezért az erőfeszítésért? Vagy egy ilyen lófasz facebook poszt a hála évente egyszer? Vagy az, hogy szexuálisan vonzónak és elég háziasnak talál minket egy férfi, ajándéknak kéne lennie? Vagy amúgy így mégis mi a fasz?

Ezek voltak a mai köszöntések zömével kapcsolatos érzéseim.

Boldog nőnapot minden nőnek, szexuális identitástól, bőrszíntől, társadalmi hovatartozástól, származástól függetlenül. Emeljük fel egymást, mert más nem teszi meg helyettünk. Köszöntem a figyelmet.

Azoknak a férfiaknak pedig puszi, akik az év minden napján egyenlőként és tisztelettel kezelik a nőket, és ehhez nem posztolnak képmutató monológokat.

[szuksegeszaj]

Egy kérdés azokhoz, akik azt mondják a szexualitás választás kérdése

Ti mikor kaptátok az űrlapot, ahol bejelöltétek a heterót? Már 23 éves vagyok, és kezdek aggódni, hogy az enyém elkeveredett a postán. :c

[szuksegeszaj]

Az élet mellett?

Az abortusz-téma már hosszú ideje egy tömegeket megosztó téma, ami úgy tűnik, hogy a szűnhetetlen, ismétlődő viták ellenére sosem veszít a relevanciájából. Most a magyar kormány által aláírt abortuszellenes nyilatkozat hozta felszínre újra a témát hazai pályán.

Amit a nyilatkozatról nagyvonalakban tudni kell: a lényege az abortuszhoz kapcsolódóan az, hogy a cél, hogy nemzetközi jog alapján egyetlen országnak se lehessen kötelezővé tenni az abortusz engedélyezését vagy anyagi támogatását. Szinte csak férfi politikusok álltak be mögé, hazai viszonylatban kedves Kövér Lászlótól már el is hangzott az ikonikus „aki teleszüli” mondat, Lengyelországban pedig már be is tiltották az abortuszt.

Igazából ez a hír nem lett túlzottan felkapva először (mostmár azért jóval nagyobb visszhangja lett a lengyel tüntetésekkel), én is csak véletlen futottam bele egy cikkbe erről az aláírása után. Ennek a nyilatkozatnak az aláírása olyan irányba viszi az abortusz kérdését, ami egyenes út a beavatkozás betiltásához és kriminalizálásához. Senki ne ringassa magát olyan álmokba, hogy ez azt jelentené, hogy nem szakítanának meg több terhességet műtéti úton. Nézzünk vissza Románia esetére Ceausescu idején, ahol a fogamzásgátlás és az abortusz betiltása alatt a drótvállfás megszakítás nem csak egy morbid vicc abszurd csattanója volt. Ez egy olyan valóság volt, ami számtalan nő életét vette el, vagy hagyta őket maradandó károsodásokkal, a megszületett, nem kívánt gyerekeket pedig gusztustalan, embertelen árvaházakba és különféle más intézetekbe kényszerítette, ahol lelki- és testi terrorban élték az életüket. Az élet tisztelete? Persze, naná.

Pontosan az ilyen, és a mai világban is érvényes, hasonló hozzáállások miatt gondolom azt, hogy érdemes a témát kicsit szőrszálhasogatóan is megvizsgálni még a megnevezések terén is. Angolul a vita két oldalán álló tábort pro-life-nak (azaz az élet mellettinek) és pro-choice-nak (a választás mellettinek) nevezik. Én úgy gondolom, hogy a szóválasztás mindig egy rendkívül fontos tényező, bármiről is beszéljen az ember. Tehát pro-life mint élet melletti?

Nekem az élet melletti azt jelenti, hogy az ember lehetőségeinek, érdekeinek, jogainak és legfőképp méltóságának védelme. Az élet nem merül ki a légzésben és a szívdobogásban, mert van az embernek egy lelki-mentális világa is, ami védelemre szorul, ez nem is kérdés. Tehát több kibaszott kérdésem is van. Mi van azzal a nővel, akit traumatikus módon belekényszerítenek a szülésbe? Mi van azzal, aki hátrányos körülményekbe születik bele, és a legalapvetőbb dolgokért (mint például az étel, a víz, vagy a biztonság) is küszködnie kell? Mi van azokkal a gyerekekkel, akik omladozó intézményekben, kiégett dolgozók közt élik az életüket? Azokkal a gyerekekkel, akiket születés után megölnek a szülők, mert amúgy sem akarták, és pont vannak annyira elborultak, hogy ilyenre vetemedjenek? Még felsorolhatnék körülbelül ötven hasonló kérdést, de szerintem ezen a ponton mindenki érti mire célzok.

A pro-life támogatókkal az a probléma, hogy valamiért csak addig érdekli őket a magzat élete, amíg meg nem születik. Onnantól már elengedik a kezét, és „oldja meg magának mint mindenki más”. Kérdem ismét: az hol élet melletti, ha a szülés pillanatától kezdve egy, kettő, három, vagy akár több élet lehetetlenül el? Hol az élet melletti, amikor egy nő testi autonómiáját semmibe veszik férfi politikusok olyan döntései miatt, ami semmilyen szinten nem avatkozik be az ő életükbe? A gyerekvállalás igen is jelenthet olyan nyomorba és lelki krízisbe süllyedést, ami egész egzisztenciákat képes a semmibe tiporni, és pusztán áldásnak tekinteni gusztustalanul naiv (vagy képmutató) dolog. És akkor még bele sem nyúltam, hogy a pro-life mozgalom tagjai túlnyomórészt olyan emberek, akik szerint rendben van valakit a szexualitása vagy hovatartozása miatt meghurcolni. Akkor már nem érvényes az élet melletti nézőpont?

Elegem van abból, hogy ez az élet melletti lobbi milyen szinten bűzlik a kettős mércéktől. Az, hogy pro-life címszó alatt képes valaki embereket meghurcolni, lelkileg terrorizálni, és szülésbe kényszeríteni, kibaszottul a világ legnagyobb, leggusztustalanabb képmutatása. Pláne, hogy annak ellenére, hogy a nőt állítólag bele lehet erőszakolni a gyermek kihordásába, a férfiakra semmilyen szinten nem vonatkozik felelősségre vonás ilyen téren. A gyereknemzéshez két ember kell, viszont érdekes módon onnantól valahogy hirtelen a nő egyedüli és megkérdőjelezhetetlen felelősségévé válik az egész. Hogy is van ez akkor? Vagy ha már a férfiakról van szó, akkor hirtelen fontos lesz, hogy ne kényszerítsük már bele őket olyan dologba, amit nem akarnak?

Elegem van abból, hogy 50+-os konzervatív öltönyös férfiak döntik el, hogy milyen történések zajlanak egy nő méhében. Javítsatok ki, de a nyakamat tenném rá, hogy soha nem volt és nem is lesz abortuszuk, így fogalmuk sincs, hogy ez a procedúra milyen testi-lelki folyamatokkal jár. Ugyan így, arról sincs semmi fogalmuk, hogy a terhesség milyen következményeket von maga után a nőkre nézve azon kívül, hogy lesz belőle egy gyerek. De valahogy úgy tűnik, hogy nem is ez a lényeg, nem?

Egyetlen lényeg van. Ha esetleg teherbe esel, és akármilyen indokból nem akarod megszülni, akkor ne lehessen lehetőséged bármit tenni az ügy érdekében, hogy a gyereked és a saját megerőszakolt életed egy újabb strigula legyen a (remélhetőleg) növekvő demográfiai statisztikában, miközben a jogaid nőként szépen elpárolognak. Ja, meg Jézus, meg élet tisztelete, meg vallás, meg anyának lenni a legjobb dolog ever.

[szuksegeszaj]

Baszd meg az ideálodat

Naponta hányszor találkozol olyan tartalmakkal, amelyek meg akarják mondani, milyennek kell lenned? Hányszor érzed magad rosszul, mert túl távol érzed magad az ideáltól? Hányszor hallod, hogy mit kéne tenned, hogy vonzóbbnak találjon a másik nem? És mindenek előtt: hányszor szorongasz azon, hogy mások hogyan látnak?

A nők életét minden aspektusból átitatja a szexuális vonzerő hajkurászása, és ez legtöbbször csak látszatra tűnik úgy, hogy saját indíttatásból történik. Gyakorlatilag lehetetlen kikerülni az olyan tanácsokat, amelyek abból a feltételezésből indulnak ki, hogy az ember tetszeni akar valakinek. Ez a probléma mindkét nemet érinti, bár mi, nők vagyunk az elsődleges célközönsége az ilyen alapú tartalmaknak, mivel alapból sokkal jobban átitatja az önértékelésünket az „akkor érsz valamit, ha tetszel” mantrája. Ezzel a nyomással részben (vagy sajnos teljesen) áthelyeződik a nő saját teste iránt tanúsított figyelme. Az érdekes az, hogy nem a testről helyeződik át a figyelem, hanem a magából az emberből kerül át máshová. Hogy mire gondolok? Amikor nem az az első, hogy elégedett legyél magaddal, hanem helyette azt figyeled, ahogy mások figyelnek, és közben azon szorongsz, hogy vajon elégedettek-e veled. Amikor szex közben jobban érdekel az, hogy az adott pózban jól nézel-e ki, mint az, hogy élvezed-e. Amikor nem azt a ruhát veszed fel reggel, amit a legjobban szeretnél, hanem amire már azelőtt mondta valaki, hogy előnyös az alakodnak. Minden olyan alkalomra gondolok, amikor más véleménye miatt nem azt választod, ami téged boldoggá tenne.

A nőket egészen kiskoruktól kezdve taszigálják abba az irányba, hogy a vonzóság legyen az elsődleges cél, ha önmagukról van szó. Nem csak a mindannyiunk által hallott „egy lánynak ezt nem illik” mondatokra gondolok, hanem mondjuk nyissunk ki egy tiniknek szóló magazint, és bogarásszuk ki, hogy a divatról és szépítkezésről szóló cikkekben hányszor van szó az előnyös öltözködésről, és hányszor az önkifejezésről. Vagy arról, hogy hogy viselkedj, hogy minél sikeresebb legyél a randizás terén. Olvassunk bele egy bulvárlapba, és nézzük meg, hogy milyen passzív-agresszív inzultusokkal kritizálják híres nők kinézetét egy-egy rosszul elkapott paparazzi fotó mellett. A téma ezen pontján pedig képbe jön az is, hogy egy idő után a nők tartatják be egymással azt az életstílust, ahol a szépség az etalon.

Onnantól, hogy egy lány fogyasztóvá lesz, és a szüleitől függetlenül is képessé válik különféle tartalmak befogadására, megjelenik a feje fölött a fenyegetés: légy vonzó, légy csinos, különben nevetség tárgyává válsz. Egy kitaszítottá. Pontosan ezt a gondolatmenetet követik a gyerekek, amikor egymást terrorizálják az iskolában a kinézetük miatt, amit könnyen meg is érthetünk miért van, ha felfogjuk, hogy a felnőttektől veszik át. A más nők kinézetét kritizáló írások a női magazinokban is ezt a mintát követik, csak nem a gyerekes csúfolódás maszkja mögé bújva, hanem már felnőtt külsőt öltve, cikk formájában. Ilyen egyszerűen termelődik újra és marad fenn egy új generáció, akik, ha nem próbálják tudatosan eltörölni ezt a hozzáállást, akkor ugyanúgy ezt a mintát fogják reprodukálni, mivel ezt erősíti a külvilág.

Annak ellenére, hogy van lehetőség átformálni a társadalmat ilyen szempontból, közben a kár, amit ez a fajta szexuális tárgyiasítás okoz az élet bizonyos területein, mély és visszafordíthatatlan lehet. Azok a nők, akiket érint ez a probléma, sokszor nem csak a ruhaboltok próbafülkéjében, vagy otthon a tükör előtt tárgyiasítják önmagukat, hanem az ágyban is, eldeformálva a szex fogalmát élvezetforrásból perfomansszá. Ez nem áll meg abban, hogy „milyen pózban vagyok a legvonzóbb”, hanem rengetegszer vesz rá nőket arra, hogy olyan szexuális aktusokban vegyenek részt, amiket egyáltalán nem élveznek, sőt, még talán kifejezetten traumatikus élményszámba is mennek. Itt jön képbe az a tény, hogy a nőideál fogalmának szerves része az a szempont is, hogy mit enged meg az ágyban. Nem véletlen írtam így, mivel a megengedés sokkal inkább a tűréssel egyenlő, mintsem az élvezettel. Így maga a szex is egy másokat kiszolgáló aktussá válik, akár az öltözködés. Rengetegszer sajnos ilyen téren is ugyanúgy ez a hozzáállás a jutalmazott.

A szűz és a kurva örökös társadalmi szembenállása ismételten abszolút témába vág, mivel az a kicsavart és elbaszott gondolkodásmód él csomó ember fejében, hogy a „tisztességes nő” mindent megenged a férfinak az ágyban, de nem élvezi igazán (ami jóformán egyenlő a nemi erőszakkal, de ebbe most nem folyok bele mélyebben), hiszen ha ő maga is intenzív libidóval, vagy esetleg „mocskosabb” fantáziával rendelkezik, akkor már nagyon könnyen áteshet a kurva kategóriába. Tehát szűzies, hogy ártatlan és érintetlen legyen, de mindenek előtt szubmisszív is, hogy bárhogy meg lehessen baszni.

Nagyon gáz, hogy ezt még mindig ismételgetni kell, de ha egy szexuális aktusban nincs benne mindkét fél száz százalékosan, akkor az nem közös megegyezésen alapul. Felejtsük el végre azt, hogy a nemi erőszak csak a filmes „lefognak és erővel kényszerítenek” klisé lehet. Beletartozik a fenyegetéssel, érzelmi nyomással, lelki terrorral, és bármi más kényszerítő tényezővel létrejött szexuális kapcsolat, és pont. Ez nem vita tárgya.

Tehát végignézve ezen a hihetetlenül sokösszetevős és bonyolult problémán, ráébredhetünk, hogy ez sokkal mélyebbre megy az önbizalomhiánynál. Szexuális tárgyiasításról beszélünk, amit az ember önkéntelenül magán végez el, talán anélkül, hogy egyáltalán felfogná, mit művel. Személyes tapasztalatból tudom, mivel a húszas éveimig meg sem fordult a fejemben, hogy ahogy magamat nézem, az egyszerűen nem normális, és nem az én érdekeimet szolgálja. Ebből az indíttatásból is szerettem volna megírni ezt a posztot, mert ha akár egy lányt vagy nőt sikerül ráébresztenem arra, hogy nem önmaga boldogságát teszi meg prioritássá, ahogy kéne, akkor nekem már megérte.

Készülni fog a jövőben egy pozitívabb írás is erről, hogy milyen módszerekkel tudjuk ezeket a szokásokat a leginkább levetkőzni.

[szuksegeszaj]

Catcalling - legalább megköszönhetnéd

Elöljáróban is elnézést kérek, amiért nem tudtam egy magyarul sokkal kifejezőbb címet adni a posztomnak, de úgy érzem, hogy a „catcalling” az a fajta specifikus megnevezése a dolognak, amit a magyar nyelvben (egyelőre) nem lehet helyettesíteni.

Szerintem sajnos nagyon kevés nőnek kell bemutatni a szitut: nyugiban sétálsz az utcán és megpillantasz egy férfitársaságot. Már messziről látod, hogy feléd tekintgetnek, és gyomorgörccsel sétálsz tovább az irányukba, remélve, hogy elhaladsz mellettük mindenféle probléma nélkül. Aztán ahogy közelebb érsz hozzájuk, arcon csap egy neked címzett megjegyzés a testedről, ruhádról, hajadról, vagy a kinézeted bármelyik eleméről, és egy szörnyű érzéssel haladsz tovább az utadon, és ha szerencséd van, talán nem kapsz tőlük további kéretlen beszólást. Nos, ez a catcalling, vagy lefordítva az utcai zaklatás jelensége.

Meglepő számomra, de a catcalling egy elég vitás témának bizonyult a társadalomban, mivel sokan egyáltalán nem is értik mi olyan rossz benne. A legtöbbet ismételt kifogás, amit eddig hallottam, az az, hogy „hát de megdicsérnek, azt fejezik ki, hogy kívánatos vagy, erre mit kell úgy bedurranni?”. Sőt, olyan sztorikat is hallottam már, hogy az adott „dícsérő” férfi a nő után kiabál, hogy „legalább megköszönhetnéd, te picsa”. Tehát egyértelmű, hogy rengeteg férfi (és talán nő is) egyenesen pozitív, vagy legalább is semleges dolognak tartja a catcalling jelenségét.

Felvázolnék egy nagyon egyszerű jelenetet azoknak, akik szerint a nőknek való éjszakai beszólogatás pozitív dolog. Képzeld el, hogy este egyedül mész hazafelé mondjuk, és a feljebb említett társasághoz hasonlóan, olyan 4-5 férfi tart feléd, és netán a feléd tett megjegyzések mellé meg is állítanak, az utadba állnak, megfogdosnak. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de nekem erről nem az ugrik be elsőnek, hogy végre szexistennő vagyok valaki szemében, hanem az, hogy hogy kerüljem el, hogy egy jócskán erőfölényben lévő társaság elvonszoljon egy elhagyatott helyre, ahol ki tudja mit csinálhatnak velem. Már nagyon nem az őskorban vagyunk, ahol a hím egyed megragadja a nőstényt és elvonszolja a barlangba a hajánál fogva. Állítólag kulturált társadalomban élünk, vagy mi, így az ilyen férfiak ösztönlényként való viselkedése, és az az érvelése, hogy „hogy türtőztessék magukat amikor valakin ilyen merész ruha van”, teljességgel elfogadhatatlan.

A biztonságérzet teljes eltűnése mellett a másik probléma az ilyesféle utcai zaklatással (mert hogy ez zaklatás, akármilyen meglepő) az, hogy az nem dicséret, ha szexuális tárgynak nézel valakit. Az nem dicséret, hogy „kisanyám, de kurva jó picsád van”. Mivel, hogy nem ismersz. Nem tudod milyen vagyok. Nem akarom azt érezni, hogy egy darab húsra redukálsz le, amiben annyit látsz, hogy megfognád és jól megbasznád valahol. Azok számára, akikről sajnos nem peregnek le az ilyesfajta megjegyzések, a catcalling egy brutális értéktelenség érzetet kelthet, ami után az kavarog az ember fejében, hogy vajon tényleg egy odavetett obszcén, szexuális megjegyzés-e az ő összes emberi értéke. Vajon akkor másra nem is kíváncsiak az emberek, ha nőként megjelensz valahol? Csak a szexuális értéked számít? A válasz: nem.

Ezen a ponton fontos megemlíteni, hogy a nők felé irányuló utcai zaklatásnak nem csak „dicsérő” verziója van. Élénken él bennem, ahogy 13 évesen ülök a buszon, nézek ki az ablakon, majd annyit látok, hogy egy huszonéves srác közel hajol az arcomhoz, és annyit mond: Te kibaszott ronda vagy. Majd leszállt, én pedig ledöbbenve bámultam magam elé. Ilyenből is sokkal több példát hallottam már, mint szerettem volna: testsúlyra, mellre, fenékre, öltözködési stílusra, sminkre, hajra tett negatív megjegyzések idegen férfiaktól. Erre igazából több indokot nem tudok mondani, csak azt, hogy néhány férfi teljes mértékben elhiszi, hogy mindenhol számít a véleménye. Természetesen míg ez a megjegyzés is hosszútávra tönkreteheti az ember kedvét, vagy akár az önértékelésében is jelentős kárt tehet, a zaklató elégedett mosollyal sétál el, hogy ezt most faszán odaszúrta. Mond ez valamit a rosszindulatú megjegyzés elszenvedőjének értékéről? Nem. És a megjegyzést tevő ember értékéről? Abszolút.

A catcalling nem az elszenvedőjéről szól, hanem egy törékeny egóról, aminek a tulajdonosa rászorul arra, hogy nyilvánosan, hangosan, nők megszégyenítése árán bizonyítsa be, hogy mekkora alfahím. Míg az elszenvedő egész napját tönkreteheti az az egy mondat, annak, akinek a száját elhagyta, valószínűleg eszébe sem jut többet. Mert neki ez csak egy elejtett megjegyzés a sok közül egy szombat esti szórakozás margóján, ami a férfiasságát simogatta.

Így tehát meg is állapíthatjuk, hogy a catcalling mögött álló indok nem az elszenvedőjében rejlik. Nem számít, hogy hogy vagy felöltözve, milyen arcot vágsz, hogy rájuk nézel-e véletlenül, vagy hogy hogy vagy kisminkelve. Tapasztalatból mondhatom, ha valaki megjegyzést akar tenni rád, az akkor is megteszi, ha hosszú farmer, kapucnis pulcsi, meg sportcipő van rajtad. A catcalling nem a szexualitásról szól, hanem a birtoklásról, irányításról, megfélemlítésről. Arról, hogy látják rajtad, hogy meghökkentett vagy netán meg is rémített a feléd dobott megjegyzés.

Azokhoz pedig akik az utcai zaklatás áldozatait hibáztatják olyan indokokkal, hogy „Miért volt olyan kihívóan öltözve?”, vagy „Miért sétált egyedül az utcán?”, egy egyszerű hasonlattal szeretnék szólni. Ha valaki kést szorít a nyakadhoz, hogy add oda a mobilod, vagy meghalsz, azért is önmagad hibáztatod, mert vettél egy drága telót és nálad volt? Az erőszak, a kényszerítés, és a lelkiterror mindig kizárólag az elkövető felelőssége, és ezt nem is vagyok hajlandó ennél több szóval körülírni.

Mi is akkor a megoldás? Leginkább az, ha az utcai zaklatók megtanulnak uralkodni magukon, de sajnos efölött rajtuk kívül senkinek nincs hatalma. Minél szélesebb körben normalizálni kell azt a felfogást, hogy az utcai zaklatás felháborító. Normalizálni kell azt is, hogy az elszenvedő szoknyájának a rövidsége semmiképp nem indokolja, hogy bármilyen megjegyzéseket kapjon. Normalizálni kell, hogy a nőknek is joga van békésen végig sétálni a városon anélkül, hogy szextárgyként kezelné bárki.

Ja, és azoknak, akik úgy gondolják, hogy még a nőknek kéne megköszönni a kéretlen beszólásokat: keressetek egy jó pszichológust.

A témához kapcsolódóan szeretném megköszönni az El a kezekkel Instagram oldalnak, amiért felerősíti azoknak a nőknek a hangját, akiknek volt már tapasztalatuk az utcai zaklatással. Iszonyatos nagy löketet adott ahhoz, hogy megírjam ezt a posztot.

Lezárásként pedig olvassatok pár tapasztalatot az ismeretségi körömből. Szomorúnak tartom, hogy milyen egyszerű volt ennyi tapasztalatot ilyen kis idő alatt összegyűjteni.

 „Négy középkorú férfiből álló csapat jön felém este, a második a beszóló egyik haverjának reakciója, miután nem reagáltam. - Szia csini, hová mész? Haza? - Fúj, hagyjad már, nézd már meg hogy néz ki.” – A. „Szakadó esőben a buszmegállóban: - Olyan hideg van, de ha feljössz hozzám rendesen felmelegítelek.” „Elsétáltam egy építkezés mellett, és a munkások pihenőidejükben az utcán járó embereket figyelték. Nyár volt, tehát rövidnadrágban és trikóban voltam, kilátszódtak a tetkóim. Rám néztek, erre: - Szia cica, van gazdád? Én lennék az. Elveszlek feleségül, nagyon szépek a tetkóid! Természetesen nem vettem figyelembe a megjegyzést, és ez felbosszantotta őket. - Mi van? Ide se nézel, hogy lássam a pofikádat is? Mi van, nem mersz idenézni? Nem baj, zacskóval is megdugnálak!” – F. „Odajött hozzám egy csávó, hogy hadd nézze már meg a tetkóimat, mert annyira szépek. Full részeg volt. Mondtam neki, hogy tartsa meg a távolságot, amit meg is tett, majd azt mondta, „Bárcsak az én nőm is ilyen tetkós lenne.”” – F. „Hazafelé bicikliztem, amikor egy pasas utánam kiabált, hogy úgy megbaszna.” – G. „”Szívesen beraknám az arcom azok közé.”- mondta egy idősebb férfi a melleimre mutatva, amikor csupán tizenhat éves voltam, és egy forgalmas utcán sétáltam egy barátnőmmel. Alapból szorongó kamaszként kevés rémisztőbbet tudtam elképzelni, mint egy középkorú férfi hangos megjegyzéseit a testemről, ráadásul nyilvános helyen.

Teltebb alkatú nőként úgy veszem észre, a férfiak visszafoghatatlan vágyat éreznek arra, hogy negatív megjegyzéseket tegyenek a testemre. Legyen az egy kocsiban utazó kamasztársaság, akik az ablakon kihajolva ledagadtoznak, vagy ismeretlen férfiak egy kocsmában, akik megkérdezik, hogy én vagyok-e a csúnya barátnő, aki segít a többi barátnőjének pasit szerezni. Megkaptam már idegen férfiaktól, hogy milyen szép lennék, ha lefogynék, de néhányan attól sem ijedtek vissza, hogy azt javasolják, hogy éheztessem magam. Nem szeretek rövidujjút hordani, mert egyszer egy srác azt mondta, hogyha a karjaim ennél is vastagabbak lennének, egy egész család jól lakna belőle, ha kisütnék – a barátai pedig nevettek, miközben sietve elsétáltam.

Másrészről vannak azok a férfiak, akik a nők bizonyos testrészeire szeretnek megjegyzéseket tenni. Akik azt üvöltik az utca túloldaláról, hogy „jók a csöcseid”, vagy hogy „ha kinyalhatnálak az egy teljes fogásnak számítana”. Mert hát azt hiszik, hogy ez dicséret, miközben én már nem merek mélyen kivágott felsőket hordani, mert aggódom, hogy valaki megjegyzést tesz majd a melleimre.

Tizenkét éves korom óta azt hallom, hogy a testem azért van, hogy mások élvezetét szolgálja, és most felnőtt nőként is folyamatosan megaláznak az utcán. „Ebben a felsőben látszik az összes hurkád. Megszámoljam őket?”. Ezek közül semmi sem „csupán egy megjegyzés”. Az utóbbi kilenc évre visszatekintve minden egyes ilyen beszólásra emlékszem. Nőként egyáltalán nem érzem azt, hogy a testem az enyém lenne – a folyamatos utcai verbális zaklatás és bántalmazás terméke csupán.” – C. „Hazafelé sétáltam egy szórakozóhelyről késő éjszaka. Láttam, hogy egy 5-6 fős, hangos férfitársaság mellett kell elhaladnom, ezért kicsit felgyorsítottam, mintha sürgős teendőm lenne valahol. A csapat leghangosabb tagja tett pár lépést felém, majd elkiabálta magát, hogy "fú anya, nagyon bejössz". A konfliktus elkerülése érdekében barátságosan intettem felé, és még egy kényszermosolyt is sikerült villantanom, de úgy tűnik, ő ennél többre számított, mert ezután azt kiabálta, hogy legalább megköszönhettem volna.” – Sz.

[szuksegeszaj]

Hogyan legyél igazi nő (1/2)

A mai írásom témája egy olyan cikk lesz, amit teljesen véletlen dobott fel a Facebook az egyik barátnőmnek, ő pedig a blogom témáját ismerve elküldte nekem. Miután jót mosolyogtunk-sírtunk a tartalmon, úgy döntöttem ez megérne egy hosszabb boncolást. Pontosan ezért ezt az elemzést két posztra fogom osztani, mert már most írás közben is látom, hogy túlságosan hosszú lesz, mivel kifejezetten sok dologra lehet reflektálni a cikket olvasva.

A cikk címe „5 dolog, amit ne tegyél a Férfival, akit szeretsz”, szerzője pedig Hörömpő Andrea, író.

A szokásostól eltérve egyből a végén kezdeném a dolgot. A cikk végén egy kiegészítést olvashatunk Andreától, ami a következő két mondattal kezdődik:

„Ez az írásom az NLCafé oldalán jelent meg 2018 februárjában, ami a szélsőséges feministák támadása miatt törölve lett. Szabad másképp látni, és annak, aki még nem tart itt, van egy fantasztikus gondolatom: egyszerűen ne olvassa.”

Az internet megjelenése óta szerintem sok ember ezt a mondatot tartja az végső és kikezdhetetlen visszavágásnak bármiféle kritikára. Ha nem tetszik, ne nézd, ne olvasd, menj innen, rám se nézz, ne kommentelj. Viszont ha valamit az ember megoszt az interneten, azzal automatikusan magára vállalja azt, hogy az emberek reagálni fognak rá. Ha tetszik, ha nem. Attól, hogy az ember mondjuk az otthoni fotel kényelméből, a fürdőköntösében pötyögi fel a laptopján a mondanivalóját, az onnantól, hogy felkerül, már egy publikus szféra részévé válik. Így ezt a „fantasztikus gondolatot”, hogy ne olvassam, ha nem tetszik, sajnos el kell utasítsam. Másrészt pedig nem vagyok hajlandó szemellenzővel nézni a világot, hanem azon is el szeretnék gondolkozni, és arra is reagálni szeretnék, amivel nem értek egyet.

A szélsőséges feministás mondatot a második részben, kontextusba helyezve fogom megindokolni, hogy miért gondolom egy oltári nagy faszságnak.

Fejest ugorva a cikk témájába már az alapgondolattal problémáim vannak. Hörömpő Andrea az igazi férfi és az igazi nő koncepcióját emlegeti irányelvként ahhoz, hogy hogyan is kéne viselkednünk egy kapcsolatban. Az a bajom ezzel, hogy a női és a férfi létnek nincs egy helyes módja, amit az egyetlen és igazi útnak nevezhetünk, és aki ezt a kifejezést használja, az egyszerűen szerintem csak a nemekről alkotott saját elképzelését akarja egy véleménynél magasztosabb dolognak feltűntetni. Az igazi nő és igazi férfi alakja is általában maradi nemi szerepekből merítkezik. Nőknél a csendesség, szubmisszív, kiszolgáló hozzáállást, férfiaknál pedig az irányító, határozott, érzelemmentes személyiséget cimkézi fel ideálisnak. Gondolom nem kell kifejtenem, hogy ez miért és hány szempontból káros, de ha valakinek mégis igénye lenne rá, nagyon szívesen áldozok rá egy külön posztot.

Az „igazi nő” vagy „igaz nő” alakja egyébként már Simone de Beauvoir A második nem című munkájában is megjelent a negyvenes években. Beauvoir úgy jellemezte ezt a koncepciót, mint az a nő, aki önszántából veti alá magát a szexista elvárásokkal és sztereotípiákkal tarkított, férfiaknak alárendelt szerepnek, valamint elfogadja saját lényegtelen mivoltját, és más nőktől is erősen elvárja ugyanezt. Khm. Haladjunk tovább.

1.      Ne mond(d) meg, mit csináljon

Hadd fogalmazzam meg egy mondatban, hogy miről szól ez a rész: Ha a csávódnak kibaszottul hülye ötletei vannak, te akkor is csak bólogass, különben megsérted az egóját aminek a fő kiteljesülését az jelenti, ha irányítani tud dolgokat. Akkor is, ha szarul. A legviccesebb ebben az egészben az, hogy ez nem csak a nőkre nézve baromi sértő, de a férfiakat is egy egó vezérelte, makacs, infantilis lénnyé redukálja, aki nem tudja elviselni ép lélekkel, ha valaki megmondja neki, ha faszságokat csinál. Ezt az egész felállást az író a „női és férfi minőség” (egy kicsit mindig rosszul leszek ettől a kifejezéstől) alapvető milyenségével indokolja, amit egyszerűen úgy fogalmaz meg, hogy a férfi vezet, a nő követ. De cseles ám a hölgy, mivelhogy azt állítja, hogy ha hagyod hogy hülyeségeket csináljon az urad, akkor egy idő után megtisztel azzal, hogy kikéri magától a véleményed. Wow, köszi, hogy szót kaphatok. Ezután ha már engedélyt kaptunk beszélni, akkor azért természetesen tegyük hozzá férfi társunk számára, hogy ha akarja, akkor fogadja meg a tanácsunkat, de ha nem, igazából az sem zavar. Nehogy a végén elnyomva érezze magát a túl harsány hozzájárulásunktól a beszélgetéshez.

2.      Ne utasíts, ne várj el

Andrea azt tanácsolja, hogy a kapcsolatainkban semmiképp ne utasítsuk a férfit semmire, és ne is várjunk el tőle semmit. Azért ne, mert EZ MEGFOSZTJA A SZABAD VÁLASZTÁSÁTÓL. Igazán forradalmi észrevétel, a nők szempontjából pont ráillik arra a felfogásra, amit ez a cikk sugall.

„Olyan, mintha bekerült volna egy egyirányú utcába és nem lenne más választása. És így még ha azt is tette volna, amit te mondtál, emiatt már kevésbé jó szájízzel fogja végrehajtani az eredendően lehet, hogy szuper ötletet.”

Ismét a férfiak leminősítése a gyerekes idióta szintjére. Tehát azért ne mondj neki jó ötleteket sem határozottan, mert már pusztán a határozott mivolta miatt AZÉRTSENEM fogja megcsinálni. Mert sérti a férfiasságát szegénynek, és úgy fogja érezni magát, mint akinek nincs más választása. Pont, mint ahogy az első pontban nincs semmi választása a nőnek, csak elviselni a pasija sorozatos hülyeségeit a férfi önérzetének megóvása érdekében, totálisan figyelmen kívül hagyva a saját igényeit és intellektualitását. Hozzá kell tennem, hogy ebben a részben szerepel az egyetlen dolog amivel egyet tudok érteni ebben a cikkben, az pedig a tanácsok kérdéssé átfogalmazásának hatékonysága. Bárki aki foglalkozott valaha pragmatikával  alátámaszthatja, hogy ez egy valóban jó taktika, ha az ember nem szeretne túl direktnek tűnni, vagy csökkenteni szeretné egy kialakuló konfliktus esélyét. De azzal viszont itt sem tudok megbékélni, hogy ezt minden „igazi” nőnek alkalmaznia kell a férfiakkal szemben.

3.      Ne akarj helyette helytállni, ne akard megmenteni

Az író azt állítja, hogy a másik megmentésére való törekvés lesajnáló és felsőbbrendű nézőpontról árulkodik. Érdekes módon itt ez egyirányú utcaként jelenik meg, hiszen a cikk szerint a nő noha el tud boldogulni egyedül is, azért hagyja inkább, hogy a férfi segítsen neki ebben. Tehát a férfi nyugodtan gondolhatja magának felsőbbrendűnek, a nő pedig tűrje annak érdekében, hogy a férfi jobban érezhesse magát ettől. Az álszentség és a kettős mércés gondolkodás csak fokozódik annál a résznél, ahol Andrea a másikkal együtt, nem pedig helyette való cselekvést magasztalja etalonként, viszont pár sorral feljebb még arról volt szó, hogy a férfinak hagyni kell, hogy „a saját erejét megélve „szúrja le a mamutot” és hozza haza”. Tehát a nő helyett is, igaz?

A cikk elemzését a következő posztban folytatom hamarosan.

(A szerkesztésben segített: O. Sz.)

[szuksegeszaj]

Döngő léptekkel

Sokat gondolkodtam azon, hogy megemlítsem-e egyáltalán Schobert Norbi úr nagy port kavaró kijelentéseit. Nyilván a blogom témájából fakadóan elég kézenfekvő, sőt, akár azt is mondanám, hogy szinte követeli magát, hogy megejtsek róla pár szót. De igazából amit erről el lehetett mondani, azt már elmondták mások, szóval én egy kicsit más szempontból szeretném ezt az egész szituációt szemügyre venni.

Amit Norbi mondott, az nem vitás, hogy felháborító. Abszolút arról tanúskodik, hogy olyannyira mélyen van a feje a saját seggében, hogy minden kapcsolatot elveszített a való világgal,  és pont ebből fakad, hogy nem is érti mi volt a probléma a kijelentésével. Ez már önmagában szánalmat ébreszt bennem. Ugyanakkor azt is meg kell említeni, hogy egy ilyen kijelentésen egyértelműen felháborodik mindenki. Pontosan ez az ok, amiért szerintem ez egy olyan helyzet, amivel egy jó röhögésen túl nem érdemes foglalkozni, hiszen nyilván az emberek 99%-a nem fog beállni egy ilyen kijelentés mögé, mint amit Norbi kifosott a száján a live-jában.

Az én véleményem az, hogy sokkal nagyobb figyelmet kéne fordítanunk azokra a társadalmi jelenségekre, amelyek nem mondják ki egyértelműen, hogy egy bizonyos társadalmi csoportot egy másik társadalmi csoport alsóbbrendűnek tart. Az olyan intézkedésekkel, elvárásokkal, hagyományokkal, és megnyilvánulásokkal kapcsolatban, amelyek valódi kirekesztést eredményeznek, soha nem fogják kimondani, hogy ez a valódi cél, és hogy diszkriminatív értékrendek állnak mögöttük. Nézzük ezt most a feminizmus szempontjából, tekintve hogy ez a téma amit magaménak választottam, és Norbi kijelentéséhez is szorosan kapcsolódik.

Egy szexista magyar politikus vagy közszereplő sosem fogja kimondani, hogy a nő nem egyenértékű ember, csupán utalni fog rá, hogy a férfi sokkal egyenértékűbb másoknál, pláne, ha fehér és heteroszexuális. Ez explicit kijelentésként sosem fog elhangzani, hiszen még a saját női támogatóik is felháborodnának. Bújtatva, tradíciókként és morális értékekként álcázva fog csak elhangzani például az, hogy egy nő csak akkor érdemli ki azt, hogy  a férje ne verje szarrá otthon, hanem megbecsülje, ha már szült neki gyereket. Nem akármennyit, hanem legalább hármat, négyet, vagy akár ötöt. Az fog elhangzani, hogy a nőnek a „női princípium beteljesítésével” kéne foglalkoznia, mert csak úgy lesz teljes, ha tartozik valakihez, önmagában amúgy nem. Vicceskedő előadások fognak teret kapni, ahol a különböző szakmákban, hatalommal rendelkező férfiak által elkövetett szexuális zaklatást teszik nevetség tárgyává. Élcelődő mondatok fognak visszhangzani a parlamentben a női képviselők felé, hogy miért nem otthon vannak a gyerekeikkel inkább, ha már anyák. Folyamatos elvárások kergetéséről szól ez, amelyeket természetesen a nő sosem teljesíthet be, hiszen ilyen értékek mellett az egyenrangúság elérése teljességgel ki van zárva.

Annak ellenére, hogy Norbi szófosása persze része, vagy talán terméke a problémának, a véleménye nem más, mint egy aprócska porszem a gépezetben. A gond az, hogy ez a porszem az egójából fakadóan sokkal nagyobbnak képzeli magát, mint amekkora valójában. Ez az oka annak, hogy figyelmet kap: ezt a hozzáállást mindenki rühelli és visszataszítónak találja. Viszont gondoljuk át, hogy hány diszkriminatív kijelentés és intézkedés megy át a társadalom rostáján pusztán azért, mert politika, tradíció, kultúra, vagy vallás címszó alatt épül be a nyilvánosságba, és emiatt elfogadást, nem pedig felháborodást vált ki. Vagy nem akkorát, mint kéne. Mert „meg lehet magyarázni”.

Én azt mondom, hogy igenis a nők döngő léptekkel vonuljanak, és egyáltalán nem a testsúlyra célzok ezzel (Norbival ellentétben). Csináljunk teret magunknak és hallassuk a hangunkat, ha már az egész női egzisztenciát a csendes, szófogadó és nem útban levő létezésbe akarják taszítani. A nők döngő léptekkel vonuljanak be a politikába, a társasági életbe, a nyilvánosságba, és a médiába is, ha már azt várják el tőlünk, hogy az élet minden területén lábujjhegyen tipegjünk, minél kevesebb vizet zavarva.

(A linkelt cikk felkutatásáért köszönet Szabinának.)

[szuksegeszaj]

Mennyire tudunk főzni?

Mindenkinek ismerős az a sztereotípia, hogy a nő legyen háziasszony, akinek alapvető kötelessége főznie a férjére és a gyerekeire, ha vannak. Szándékosan említettem először sztereotípiaként, mert ez egy olyan elvárás, aminek véleményem szerint a férfiak azon vágyán kívül, hogy ki legyenek szolgálva, semmiféle legitim alapja vagy forrása nincs.

De mivel társadalmi elvárásként kell tekintenünk a nő kiszolgáló szerepére, akkor ez egy olyan elvárás, ami hihetetlenül jól beleágyazta magát a magyar köztudatba, vagy ha gúnyos akarok lenni, akkor a „tradícionális családmodellbe”. Nyugodt szívvel nevezhetjük tradíció helyett kettős mércének azt, hogy egy nőtől alapvető elvárás, hogy egy képzett szakács tudástárának legyen a birtokában, viszont ezzel szemben a férfiakat akkor sem éri rossz szó, ha egy instant leves elkészítése is problémát jelent a konyhában.

Azt most leszögezném, hogy feltétlen jó dolognak tartom, ha valaki tud magáról gondoskodni, ha táplálkozásról van szó. A problémám a nemek közti elvárásbeli különbségekkel van.

Már előre elterveztem, hogy ez egy olyan téma, amiről egész biztosan írni fogok, de egy konkrét videó amit elküldtek nekem meg is adta hozzá a löketet. Íme a videó, aminek a címe „Mennyire tudunk főzni?”. Miközben néztem, már felmerült bennem a dolog: a megkérdezettek között miért csak elvétve van férfi? Aztán lemerészkedtem a kommentszekcióba, és azt kell mondjam, amennyire nem lepődtem meg, ugyanolyan jót röhögtem. Így a feljebb említett kettős mércét a videó alatti kommenteken keresztül szeretném nektek illusztrálni.

Kezdeném is a kedvencemmel.

„Ezért kell a mai fiatal férfiaknak megtanulni főzni, mert a jövő "háziasszonyai" felől nyugodtan éhen halhatunk...Csak a f@szt tudják fogni, a fakanalat nem...Persze azt elvárják, hogy minden a seggük alá legyen rakva.”

Akkor kapjuk is szét ezt a rövid, de annál tartalmasabb megnyilatkozást, rendicsek?

„Ezért kell a mai fiatal férfiaknak megtanulni főzni…” Csak azt ne! A végén még megtanulják ellátni magukat. Tudjátok, mint egy normális felnőtt ember.

„…mert a jövő "háziasszonyai" felől nyugodtan éhen halhatunk...” Sokatmondó az idézőjel a háziasszony szó körül, tekintve, hogy erősen utal arra, hogy a háztartás vezetésének és a férj kiszolgálásának kell lennie egy nő végcéljának és beteljesülésének. Az is igen merész feltételezés, hogy a nőknek a napirendjében van aggódni azon, hogy a férfiak esznek-e.

„Csak a f@szt tudják fogni, a fakanalat nem...” Ha nem vagy háziasszony, akkor csak kurva lehetsz. Mellesleg igen érdekes olyan tevékenységért megszégyeníteni a nőket, aminek a hiánya miatt a férfiak igen nagy hisztiket le tudnak vágni. Tehát ha lehet, akkor kurvás háziasszony legyél légyszives.

„…Persze azt elvárják, hogy minden a seggük alá legyen rakva.” Ennek a kijelentésnek az iróniáját ebben a kontextusban inkább nem is firtatom.

Most pedig nézzük a második legjobb hozzászólást.

„hát ez jó :D ..vagyis igazából szomorú, főleg, hogy többnyire olyan nőket kérdeznek, akiknek ránézésre már férje, esetleg családja van... akkor mi az istent főz nekik, palacsinta poron élnek??? Mert ha még valami fiatalabb lányokat kérdeznének és ők nem nagyon tudnák, hogy hogyan kell egy habarást/rántást elkészíteni (amik alapvető dolgok a főzésnél) akkor még megértem, nincsen tapasztalatuk... de ezek már asszonyok, családanyák...szörnyű...”

„többnyire olyan nőket kérdeznek, akiknek ránézésre már férje, esetleg családja van... akkor mi az istent főz nekik, palacsinta poron élnek???” Arra gondolsz, hogy a család többi tagja abban a pillanatban felgyullad, hogy beteszi a lábát a konyhába? Voltak már ezzel orvosnál?

„Mert ha még valami fiatalabb lányokat kérdeznének és ők nem nagyon tudnák, hogy hogyan kell egy habarást/rántást elkészíteni (amik alapvető dolgok a főzésnél) akkor még megértem, nincsen tapasztalatuk... de ezek már asszonyok, családanyák...szörnyű...” Az úriember szerint a tapasztalat hiányán kívül nincs elfogadható indok arra, hogy egy nő ne tudjon főzni. Arra meg végképp nincs, hogy a családjára ne tudjon főzni. Kíváncsi lennék a kedves kommentelő ilyen téren mit mond az urakról, családapákról?

Szarkazmust és viccet félretéve, az ezekben a kommentekben megjelenő sztereotípiák és elvárások nem csak a nőket helyezik automatikusan egy alapvetően alárendelt szerepbe, de emellett a férfiakat infantilis, követelőző, önmagukról gondoskodni nem tudó fényben tűntetik fel. A különbség az, hogy ezt kétségbeesetten igyekeznek elfedni a felsőbbrendűség és a kiszolgálásra való alapvető jog feltételezésével, noha elég silányan. Hiszen ha alapból minden téren felsőbbrendűnek mondják magukat, akkor a férfiak is képesek recepteket követni, amiket a mai világban akár telefonon is el tud érni bárki körülbelül két mozdulattal. Hogy ne lennének képesek, itt nem ezzel van a gond. Az itt a probléma, hogy szinte mindig természetesnek állítják be azt, hogy a nőnek tudnia kell, sőt, kötelessége vezetni a háztartást, míg a férfinak joga van hisztériás gyerekként várni, hogy mikor lesz már kész a finom vacsora a természetesen makulátlanra takarított családi házban.

A másik, máshol is rengetegszer megjelenő feltételezés, ami megjelenik ezekben a hozzászólásokban, az a háziasszony-kurva fogalmak törvényszerű szembenállása. Ha nem vagy az egyik, akkor csak a másik lehetsz. Viszont érdekes módon, ugyan az élet különböző területein, a kibékíthetetlennek mondott végletek ellenére mindkét szerep egyszerre elvárt a nőktől. Hiszen a kiszolgálás nem csak a konyhában kéne, hogy kötelesség legyen. Erről egy másik posztban sokkal kimerítőbben fogok írni.

Nem tudom más nők hogy vannak vele, de én nem kaptam postán semmiféle munkaköri leírást, ami nekem ezt kötelességemmé tenné, így nem is igazán értem, hogy a hozzászólásokat író úriemberekhez hasonló férfiak honnan tudják, hogy a nokedliszaggatás a végzetem.

[szuksegeszaj]

A szexizmus él és virul...

…és pontosan ez az oka annak, hogy ennek a blognak a létrehozása mellett döntöttem.

Huszonéves nő vagyok Magyarországon, és nem akkora buli, mint ahogy kiskoromban elképzeltem. A fejemben a szabadság jelent meg, hogy felnőttként milyen jó lesz, mert nem fogja senki ellenőrizgetni mit csinálok a magánéletemben, és egyedül csak magamnak tartozom majd felelősséggel. Visszanézve csak jót mosolygok ezen a naiv feltételezésen. Mert hát szörnyen naiv. És erre már tiniként jócskán kezdtem ráébredni, ahogy egyre inkább tudatosult bennem a Magyarországon kontroll nélkül elszabadult szexizmus, hímsovinizmus és nőgyűlölet jelenléte. Ez nem csak valami absztrakt informálódás volt, hanem hús-vér, testközeli tapasztalatok. Amikor 15 évesen a barátom a „háziasságot” hozta fel, mint a nő egyik legnagyobb értéke, még csak értetlenkedve ráncoltam a szemöldököm, de utána a világ sorra vágta az arcomba, hogy a magyar társadalomban miket is várnak el a nőktől valójában. Mellbevágó volt szembesülni az egyenlőtlenségekkel, sőt, inkább szakadékkal, ami a férfiak és nők megítélése között van, így felkeltette az érdeklődésem a feminizmus, és beleástam magam a témába.

A témával való ismerkedés során rá kellett jönnöm, hogy Magyarországon sokkal rosszabb a helyzet, mint a legtöbb európai országban, ami egy újabb motiváció volt arra, hogy a feminizmussal foglalkozzak. Viszont én nem más európai országokról akarok beszélni. Szerintem fontos, hogy néha csak és kizárólag magyar viszonylatban beszéljünk erről a problémáról, és ne externalizáljuk és fogjuk rá valami külső tényezőre, hogy ez miért van rendben. Magyar társadalomként kell változnunk.

Tehát ez az én célom: valamiféle változásban szerepet játszani, akármilyen nagyravágyónak tűnik. Mert itt még mindig az az első kérdés, ha egy nőt megerőszakolnak, hogy milyen ruha volt rajta, vagy hogy netán részeg volt-e. Mert a nőket még mindig lazán lekurvázzák, ha kötelékek nélkül van szexuális kapcsolatuk. (De túl szűzies se legyen, az nem szexi.) Mert a társadalom szemében a nő elsősorban még mindig feleség és anya, nem pedig független személy. Mert itt olyan szinten internalizáltuk a hímsovinizmust, hogy a nők egymást utasítják vissza a konyhába. Mert a leszbikusság még mindig fetisizálva van ahelyett, hogy komolyságában egyenértékű szexuális vagy párkapcsolatnak fognák fel a heteroszexualitással. Mert itt a heteroszexualitás az egyetlen elfogadott út. Végsősorban pedig azért, mert még mindig férfiak akarják megmondani, milyen egy „igazi” nő Magyarországon.