Sageflower's thoughts

[anapostategirl]

Néha történnek velünk furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok, amolyan véletlen egybeesések melyekről nem igazán beszélünk senkinek. Csak mi tuduk róla, hogy történt pontosan. Mások nem úgy látnák, nem úgy értelmeznék, ahogy mi, talán nem is hinnének benne.

Én hiszem azt, hogy ezek valójában nem véletlenek... okkal történnek. Az univerzum, a sors, Isten vagy higyjünk bármiben is, figyelmeztet minket. Ezek intő jelek, hogy vegyünk észre valamit. Valamit talán nem jól csinálunk vagy rossz úton járunk, de most még van lehetőség változtatni.

Vegyük észre a jeleket és ne hagyjuk figyelmen kívül!

[anapostategirl]

“Élj úgy, hogy ne vegyenek észre ott, ahol vagy, de nagyon hiányozzál onnan, ahonnan elmész.”

(Victor Hugo)

[anapostategirl]

Nem fog jönni...

Nem lesz egy soha vissza nem térő alkalom, egy "most vagy soha" pillanat. Nem fog jönni az igazi fehér lovon, a tökéletes társ az életedbe. Nem toppan be csak úgy az életedbe az álommunkád, a nagy lehetőség.

Mindenért. Meg. Kell. Dolgozni.

Kemény küzdelmek és kudarcok árán, tanulni a hibáinkból. Felépíteni amire vágyunk tégláról téglára.

De ha nem megfelelőek gondolkodunk a helyzetről és benne magunkról könnyen feladhatjuk közben. Azt kezdjük gondolni, hogy amire igazán vágytunk, az nem is annyira nagy szám, mint ahogy azt mi elképzeltük. És innentől kezdve már egyenes az út lefelé. Elengedjük a dolgot és azt hisszük velünk van a baj, mert minket soha semmi nem tesz boldoggá, soha semmi nem elég.

De ne feledjük, mindig lesznek hullámvölgyek, mindennek meg lesz a negatív oldala is még akkor is, ha mi mindent megteszünk. A küzdelmünk - a filmekkel ellentétben - nem úgy működik, hogy az út végén vár a jutalom, ami minden boldogságot felülmúl. Az út végén csak a halál vár. A jutalmunk pedig maga az utazás.

[anapostategirl]

Úgy látszik, ez a felnőtt élet része. Nem vagyunk már gyerekek. A jussunk ilyenkor már csak a monoton, robot élet az alapvető szükségletekért és nincs már többé időnk egymásra.

[anapostategirl]

Tegnap este hazavittem öcsémet, utána meg ők hoztak haza a haverjaikkal. Hihetetlen mennyire fel tudott dobni 30 perc kocsikázás gondolata, főleg mikor megtudtam, hogy visszafelé egy csajszit is felveszünk.

De hamar rájöttem, hogy ami nekem itt most izgalmas az nekik csak egy átlagos hétköznap. És kb látszott mindenki arcán, hogy alig várják, hogy kiszálljak a kocsiból, mert én csak egy letudandó feladat vagyok itt.

Ilyenkor mindig rádöbbenek, hogy mennyire hiányoznak az igazi barátaim és mennyire szárnyalnék velük szabadon. De mint oly sok felnőttnek, nekem is az életem 80%-át már a munkám teszi ki.

[beauty-grace-outer-space]

[anapostategirl]

She's happy.

She's smiling. 🙂

[anapostategirl]

[anapostategirl]

Manapság már mindenre ráhúzzuk azt, hogy "red flag🚩🚩🚩" és ott hagyunk egy értékes kapcsolatot ahelyett, hogy megpróbálnánk megmenteni azt. Mert önzőek lettünk... csak magunkra figyelünk.

Pedig ha őszinték akarunk lenni, nekünk is ugyanannyi kamu "red flag"-ünk van, mint a másiknak. Amik valójában egyikünk esetében sem veszélyesek, csak egy kis odafigyelés, türelem, próbálkozás kéne.

[anapostategirl]

Lassan egy hete már, hogy nem beszéltünk...

Ahelyett, hogy megbeszélnénk a dolgokat még mindig úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna; elfelejtjük az egészet. Írunk egymásnak pár soros üzeneteket ami éppen eszünkbe jut. Mintha össze se vesztünk volna, mintha meg se bántottál volna, mintha észre sem vennéd, hogy valami nincs rendben.

Felhívlak, mert törődni akarok veled. Egy hét után már én kezdem magam rosszul érezni. Szinte föl sem vetted még, de kitör belőled az éppen aktuális fájdalom és düh. Nem én okoztam, ezt most valaki más. 10 perce hallgatnak már és az elejétől fogva jön belőlem az az anyai szeretet, amivel próbállak tanácsokkal ellátni. Majd lerakjuk a telefont, mert menned kell. Én meg ott maradok egyedül a gondolataimmal.

Nem baj, hogy elmondod. Meghallgatlak. Csak szerettem volna én is mesélni. De téged nem nagyon érdekelt én meg nem szoktam az ilyesmit erőltetni.

Felhívtam inkább egy barátnőmet. Fél órát csevegtünk. De azért tettem ki képeket, amit majd úgyis látni fogsz. Talán felhívsz majd, hogy "nem is mesélted"... vagy talán annyira elszégyelled magad, hogy nem. De mindegy is.... én nem erőltetem.

[anapostategirl]

Szólhattál volna...

hogy ezért vagy ilyen szűkszavú,

hogy ezért keresel ritkábban,

hogy ezért kamuzol apróságokban...

Ne félts! Oly sokszor nem kellettem már... megtanultam kezelni, ha elhagynak.🥀

[anapostategirl]

Nem kell megértened a negatív érzéseim. Csak fogadd el, hogy vannak és próbálj mellettem állni az ellenük folytatott harcomban.

[anapostategirl]

Aludtam mindenféle ágyban

ébredtem idegenszobákba

Idegen konyhákban, idegen bögrékből ittam lagyos ismert kávét

és közben lehet, hogy végig erre vágytam

Szabó Benedek és a Galaxisok

[anapostategirl]

Belefáradtam a próbálkozásba. Elegem van abból, hogy mindig csak nekem fontos, mindig csak én teperjek. Végeztem. Aki menni akar, azt el fogom engedni egy szemrebbenés nélkül. Mert már nem érdekel többé.

S most mondhatnátok, hogy önzően gondolkozom. Hogy egy kapcsolat mindig két emberen áll. De itt mindig én vagyok, akinek fontosabb a másik. Nekik, mintha mindegy lenne. Mert valójában mindegy is. Csak akkor vagyok jó, ha épp unatkoznak vagy nincs más a képben.

Magamnak ennél többet érek. És nem érdekel, ha egyedül is maradok, legyen az családtag, barát, szerelem.

Mert inkább vagyok egyedül, magányosan, minthogy valaki b) terve legyek.

[a-kaosz-istene]

Mindig rettentően furcsa érzések támadnak bennem, mikor halott emberek fényképeit nézem. Arra gondolok, hogy a testük valahol a földben rohad. Esetleg a hamvaik repülnek a széllel, szélvédőknek csapódnak, a szemünkbe szállnak, úsznak a tengerekben, vagy zavartalanul ülnek egy dobozban évtizedeken keresztül. A testek, nem kérdés, valahol még mindig ott vannak. De hol vannak ők valójában? Hol vannak a lelkek? Vajon ragaszkodnak régi testük minden atomjához, csupán nem tudják többé kifejezni magukat, mert a héj mi egykor emberré tette őket elhasználódott? A párhuzamos életek gondolata, a lélekvándorlás, az ismerős idegenek sosem rémítettek meg. Legtöbben tragikusan, mégis megváltásként gondolnak a halálra. De mi van ha egyszerűen csak tragikus? Talán - és mind közül ez a leghátborzongatóbb lehetőség - nincs is benn semmi.

Alexander Levin: darabok egy másik életből

[anapostategirl]

Te azt mondod ez szeretet,

De látom a gyűlöletet a szemedben, ahogy rám nézel...

[anapostategirl]

"...You'll be dancing once again and the pain will end..."

ABBA